„Roald Dahl gyűlölte a hozzám hasonlókat, de eszemben sincs kitöröltetni őt az irodalomból” – idézi a londoni Times-ban Lucy Bannerman gyerekirodalom-kritikus Mark Rosenblattot, akinek Óriás című darabja szeptember huszadikától látható a londoni Royal Court színpadán. 

Dahl csakugyan óriás volt, halhatatlan gyerekregényei emberségre, igazságérzetre, a jókkal, a rosszak áldozataival való együttérzésre tanítanak. Lehet-e valaki ilyen érzésekkel egyúttal antiszemita is? Lehet. Mint a Metazinban is olvasható volt, a nácikal rokonszenvező, és vadul antiszemita Louis-Ferdinand Céline-t például a huszadik század legnagyobb írói között tartják számon.  

Rosenblatt darabja 1983-ban játszódik, és azt mutatja be, hogyan próbálja kiadója és felesége valamiféle bocsánatkérésre rávenni Dahlt, miután az író Izraelt Németországhoz hasonlította. Egy recenzióban azt írta a libanoni háborúról, hogy a zsidók áldozatból tömeggyilkossá váltak, és ugyanazt teszik a palesztinokkal, amit Hitler tett velük. Továbbá más ismert antiszemita sztereotípiákat is belefoglalt az írásba, például azt, hogy az amerikaiak nem mernek Izraellel szemben politizálni, mert markában tartja őket a zsidó nagytőke. Amikor újságírók hitetlenkedve kérdezték minderről, Dahl még tetézte is a leírtakat.  

Michael Coren kanadai-brit író, ugyancsak a londoni színházbemutató kapcsán a Jewish Chronicle-ben felidézi, hogy amikor a New Statesman újságírójaként megkérdezte Dahlt, biztos-e, hogy jól fejezte ki magát a recenzióban, az író már nem is Izrael politikáját kárhoztatta, hanem általában a zsidókról adott sommás elítélő jellemzést: „A zsidó jellemben – úgymond – van valami, ami irritálja az embereket. Úgy értem, mindennek van oka. Még az a bűzös Hitler sem ok nélkül pécézte ki őket.” Majd egy újabb antiszemita toposzt felelevenítve azt fejtegette, hogy a második világháborúban, ahol hősies vadászpilótaként harcolt, sem ő, sem társai nem láttak egyetlen zsidó katonát sem. A még csak húszas éveiben járó Coren erre megjegyezte, hogy akkor nemigen nézhettek körül, mert százezrével harcoltak zsidók a szövetséges hadseregekben, például az ő nagyapja számos kintüntetést érdemelt ki az észak-afrikai, szicíliai és olaszországi harcokban. Ezek után Coren nem lelkesedik túlságosan a színházi bemutatóért. Úgy gondolja, hogy manapság a nyugati világban enélkül is elég nagy keletje van az Izrael-ellenes és a kifejezetten antiszemita beszédnek. Nem követeli, hogy Dahlról pedig többé szó ne essék, csak rezignáltan megjegyzi, hogy az antiszemitizmus növekvő tábora bizonyára örül majd neki. 

Rosenblatt egészen másként látja. Először is a mai nemzedék kötelességének tartja, hogy Dahl remekműveit tovább adja a következő generációnak. Szöges ellentétben a ma oly divatos állítólagos progresszívokkal, akik eltörölnék a világirodalom nagyjainak némelyikét, mások műveit pedig átírnák, sőt, már át is írták. Rosenblatt ellenben maga is felolvas Dahl regényeiből a kisfiának. Másodszor is pedig különös, hogy a szinte dühödt antiszemita Dahl könyveit egytől egyik zsidó szerkesztők gondozták, zsidó kiadók jelentették meg, ő pedig kifejezetten jóban volt ezekkel az emberekkel – egy ideig, aztán valamennyiükkel összeveszett, de mindig jött a következő. Rosenblatt szerint érdekes és tanulságos elgondolkodni az író személyiségének ellentmondásain: „Az ember bonyolult lény. Mind azok vagyunk. Nem felejtem el neki, amit mondott, de képesnek kell lennem egyszerre két igazsággal együtt élni”.