„Manapság a tudatlanság nem ritka portéka az elitegyetemeken, például igen kevesen vannak tisztában azzal, hogy a muszlim arabok büszkék lehetnének gyarmatosító múltjukra, hiszen a Közel-Kelet nagy részét sikerült elfoglalniuk. Persze az igazság az, hogy mindannyian gyarmatosítók vagyunk, talán az izraeli zsidókat leszámítva” – írja Danelle Pletka a szintén konzervatív Mark Thiessen áltlal szerkesztett What the Hell is Going On? blogon.
Az elmúlt években és különösan a tavaly október óta zajló közel-keleti konfliktus óta egyre hangosabbak a baloldalon az Izraelt gyarmatosítással vádoló palesztin-párti mozgalmak. Sokan közülük Izrael államot bűnben fogant, gyarmati megszálló hatalomnak tekintik, és ezért legitimnek tartják vele szemben akár a fegyveres ellenállást is. A Gáza ellen indított izraeli háború óta a baloldalon sokan a palesztinok pártjára álltak és Izraelt az imperialista elnyomás képviselőjének bélyegzik, a muszlimokat pedig kollektív áldozatnak állítják be. Ebben a narratívában Izrael a fejlett Nyugatot képviseli, és az elnyomott, kizsákmányolt „muszlim világ” ellen visel hadjáratot.
Paradox módon a posztkolonialista elméletek az etnikai nacionalizmus logikáját követik. Homogén, történelmi időkön átívelően létező etnikai csoportokról beszélnek. Az elnyomó történelmi csoportok tagjait bűnösnek nyilvánítják, az elnyomott csoportokhoz tartozó egyéneket áldozatnak. A történelmi jóvátételt is ennek a szellemében képzelik el.
Pletka ennél is súlyosabb politikailag motivált csúsztatásnak tartja, hogy a gyarmatosítás elleni harcot zászlajukra tűző mozgalmak szelektíven viszonyulnak a gyarmatosításhoz. Ha komolyan vesszük a dolgot, akkor szinte minden mai állam területén gyarmatosítók élnek. Nagy-Britannia területét gall, római, szász és viking megszállók tartották uralmuk alatt. Amiből az következne, hogy a briteket, a világtörténem legnagyobb gyarmati birodalmának egykori urait is lehet nyugodt szívvel történelmileg elnyomott népnek tekinteni (már ha a népességkeveredések után egyáltalán lenne értelme „brit” etnikumról beszélni). És mi a helyzet Dél-Afrikával, ahol most a többségében bantu fekete népesség igyekszik érvényt szerezni történelmi jogainak? Pletka nem vitatja a rasszista elnyomás bűneit, és azt sem, hogy jóvátétel jár értük, de megjegyzi, hogy ha még mélyebbre ásnánk, akkor kiderülne, hogy a Közép- és Nyugat-Afrikából betelepült bantuk maguk is gyarmatosítóknak tekinthetők, hiszen elvették az őslakos busmanok földjét. Oroszország történelme sem makulátlan, elvégre az Orosz Birodalom kiépülése szláv gyarmatosításnak is tekinthető. Ha pedig még régebbre megyünk vissza a történelemben, világossá válik, hogy a gyarmatosított őslakosok maguk is gyarmatosítók voltak egykor. A logikát tovább folytatva akár arra is juthatunk, hogy az eurázsiai neandervölgyi embercsoportokat az Afrikából később átvándorló Homo Sapiens szorította ki.
Cikke végén Pletka megjegyzi, hogy ebben az összehasonlításban a zsidók még akár történelmi jogot is formálhatnának Izraelre, elvégre ők leszármazási viszonyban állnak a jelenlegi tudásunk szerint a térségben először letelepedett kánaánitákkal. De persze ezt is csak akkor, ha a térségben élő nomád törzseket figyelmen kívül hagyjuk, és kontinuitást tételezünk az ókori törzsek és a mai izraeli zsidók között.
A másik lehetőség, hogy a történelmi igazságtalanságok lajstromozása helyett inkább a ma élők iránti méltányosságnak próbálunk érvényt szerezni. Kár, hogy a fanatikus mozgalmaknak nem is ez a céljuk.