„A régi szép időkben a kultúriparban kötelezőnek számított az önkritika erénye. Ma nyoma sincsen az ilyesminek. Tragikus, hogy a kultúra területén is eluralkodott a fekete-fehér gondolkodás, a származásra, a hagyományokra, a népre és a nemzetre hivatkozás” – olvassuk a Die Zeitben. A cikk szerzője Jens Balzer német publicista, akinek A woke után című monográfiája a nyáron jelenik meg.

Az idézetet olvasva bizonyára sokan gondolnák, hogy a Balzer a konzervatív, nacionalista és populista kultúrharcosokat ostorozza. Pedig elsősorban nem őket veszi célba, hanem a posztkoloniális elméleteket valló progresszív baloldalt. Balzer felidézi, hogy a posztkolonializmus a nyolcvanas és a kilencvenes években párhuzamosan vált divatossá az egyetemek berkein belül és a művészek körében. A bölcsészkarokon, a magas- és a popkultúra köreiben népszerű volt a lázadás a hagyományos formák, kifejezési módok és úgy általában a fogalmi beskatulyázás ellen. A globalizációt üdvözlő posztkoloniális elméletek jegyében fogant alkotásokat a hibriditás, a sokszínűség, a hagyományos identitások keveredése, a szokások uralma alóli felszabadulás, a tradíciók dekonstrukciója jellemezte. A korszellemet jól szemlélteti Édouard Glissant martinique-i származású francia filozófus mottója: „minden kreol”. A posztkoloniális világot a globalizáció, az emberek és a szokások keveredése, a kollázs határozta meg. A posztkolonializmus hősei a több kultúra átfedésében élő diaszpórák illetve a kultúrák és népek között közvetítő nomádok voltak.

A kétezres években azonban száznyolcvan fokos fordulatot vett a posztkoloniális elmélet. Egyre fontosabbá vált a haladó értelmiség körében a globális neoliberális elnyomás elleni harc eszméje. A globalizációt és a kulturális keveredést egyre inkább az elnyomás és a kizsákmányolás fegyverének tekintették. A váltás jól megragadható Gayatri C. Spivak irodalomtudós munkáiban. Spiyak már korai műveiben kifejtette, hogy a gyarmati felszabadítás és a kizsákmányolás elleni harc csak akkor győzhet, ha a gyarmati népek egységesen szállnak szembe elnyomóikkal. Ehhez olyan közös kulturális identitás kell, amely segíthet megtörni a nyugati kultúra ideológiai hegemóniáját. Spiyak szerint ezt a célt leginkább az őslakosok hagyományos kultúrájának feltámasztásával lehet elérni.

Ezzel meg is született a posztkoloniális identitásmánia – véli Balzer. Ahogyan a kultúra a globális elnyomás elleni politikai harc fegyverévé vált, úgy váltak egyre átjárhatatlanabbá a kulturális és származási határok. A kultúrák keveredése, a hibriditás már nem cél, hanem bűn, amely az elnyomás továbbélését szolgálja, hiszen a keveredés lehetetlenné teszi az áldozatok és az elnyomók megkülönböztetését. Az egykori szabadosságot felváltotta a prüdéria. A posztkolonialista szerzők egyre inkább fekete-fehérnek festik le a világot, elnyomó fehér gyarmatosítókra és elnyomottakra osztva az emberiséget.

A posztkolonializmus nyelve és fogalmi rendszere lényegében nem különbözik a szintén identitáspolitikát folytató nacionalista jobboldal logikájától – véli Balzer. A különbség csak annyi, hogy máshol húzzák meg a határokat, ám a törzsi mentalitás, a kollektivista szellemiség, a globalizáció, a kapitalizmus és a liberális normák elutasítása egyaránt jellemző rájuk.

Balzer példaként az izraeli-palesztin háborút említi. A posztkoloniális haladó baloldal minden palesztint elnyomottnak tekint, a zsidókat pedig elnyomónak. Ez a szemlélet a származás alapján kategorizál és részesít kollektív büntetésben egyéneket – pont, mint az etnikai sovinizmus és egyéb törzsi elképzelések. Balzer azzal az érvvel próbálja jobb belátásra bírni a posztkolonializmus bűvöletében élő szerzőket, hogy akarva-akaratlan a jobboldali identitáspolitikák malmára hajtják a vizet, hiszen az ő kollektivista, népnemzeti logikájukat legitimálják és erősítik.