„Ha a rasszizmus valóban mindent átható lenne, mint ahogyan azt a woke ideológia állítja, akkor Rachel Dolezal fehérbőrű, sima hajú nőként élne, és bőre csak nyáron barnulna be, de Jessica Krug is csupán egyike lenne a sok fehér nőnek, akik hétvégenként salsa-klubba járnak, és támogatják a feketéket. És ha így lenne, akkor egyiküket sem ismernénk” – olvassuk John McWhorter irodalomprofesszor tollából a Persuasion magazinban.

Az elmúlt években számos botrány robbant ki a kulturális eltulajdonlás esetei kapcsán. Ezeknek egy különleges, ha úgy tetszik, minősített esete, amikor a többséghez tartozó egyén a történelmi sérelmeket elszenvedett kisebbség tagjának adja ki magát. A magát afroamerikai nőként azonosító, ám valójában fehér családból származó Rachel Dolezal körüli botrányról a Metazin is beszámolt. Legalább ekkora visszhangot keltett Jessica Krug történészprofesszor esete. Krug két évtizeden át feketének hazudta magát, és számos olyan tudományos munkát publikált, amelyekben állítólagos személyes tapasztalatát is felhasználta.

Mit mond el Amerikáról és a rasszizmusról az, hogy a társadalom elitjéhez tartozó értelmiség egyes fehér tagjai feketének adják ki magukat? – kérdezi McWhorter. A jelenség mindenekelőtt azt sugallja, hogy a feketékkel szembeni előítéletek korántsem akkorák, mint a woke nézetek hívei állítják – véli a szerző. McWhorter nem vitatja, hogy a feketékkel szembeni történelmi igazságtalanságoknak máig ható következményei vannak. A statisztikákból egyértelműen kiderül, hogy a feketék vagyoni helyzete, iskolázottsága és várható élettartama elmarad a fehérekétől. McWhorter mindazonáltal úgy véli, hogy a mindenhol előítéletességet és rasszimust orrontó megközelítés eltúlzott. A saját bőrén tapasztalta, hogy előfordul ugyan a feketékkel szembeni előítéletes viselkedés, ám ezek az esetek korántsem olyan gyakoriak, mint sokan állítják, ráadásul sokszor nem a faji előítéletekkel, hanem a szegénységgel magyarázhatók.

Mint azt korábbi, a woke szellemiséget a rasszizmus logikájával párhuzamba állító esszéjében kifejtette, az Egyesült Államok mára messze maga mögött hagyta a törvények által szentesített rasszizmust. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a társadalom elitjéhez tartozó fehérek is feketének adják ki magukat. Az áldozati státusz nemcsak pszichológiai, hanem kézzel fogható, anyagi előnyökkel is jár. Az üldözöttség erkölcsi fölényt biztosít, és egyúttal akár jó álláshoz is segíthet – írja McWhorter, megjegyezve, hogy Dolezal és Krug karrierje a kisebbségi státuszra épült. Az egyetemeken ugyanis nemcsak a diákok körében, hanem az oktatók esetében is előnynek számít, ha valaki egy alulreprezentált kisebbség tagja. „Az akadémiai életben a színes bőr különlegesnek számít. Az egyetemek évtizedek óta gyártják a sokszínűséget támogató kiáltványokat, és ebben a szellemben döntenek az állásokról is. Ki az a fehér tudós, aki ilyen körülmények között ne szeretne fekete lenni, különösen, ha a feketék többségének a mindennapi élete egyáltalán nem olyan pokoli, mint azt néhányan előadják?”

Cikke végén McWhorter azt is megpendíti, hogy nemcsak a pozőr fehérek, de a feketék is kihasználják az áldozati státuszt. „Sok feketében is lakozik egy Dolezal vagy egy Krug.” Mint azt G. E. Zuriff pszichológus a Quillette-ben megjelent írásában felveti, az intézményes rasszizmus jelenlétét igazoló kutatások zöme a rasszizmus szubjektív tapasztalatából von le általánosításokat. A szubjektív tapasztalatok azonban félrevezetőek lehetnek, különösen, mert pszichológiai szempontból kényelmesebb az egyéni kudarcokat külső tényezőnek, például a rendszerszintű rasszizmusnak betudni.