„Jussie Smollettnek a megveretéséről gyártott meséje megmutatja, hogy mi történik egy olyan társadalomban, amely felértékeli az áldozati státuszt” – írja Brendan O’Neill a brit libertárius Spiked magazinban.

Mint arról a magyar sajtó is beszámolt, Jussie Smollett amerikai meleg rapper januárban állt elő a történettel, miszerint két Trump-szimpatizáns fehér férfi megtámadta és bántalmazta. Beszámolója szerint rasszista és homofób támadás áldozatává vált. A média hitt neki. A baloldal az esetében annak bizonyítékát vélte felfedezni, hogy a jobboldal uszító politikát folytat, annak pedig óhatatlanul tettleges erőszak az eredménye. Az általánosításokkal szemben elvben kritikus progresszív értelmiség habozás nélkül az egész társadalom kórképét olvasta ki az esetből. Volt, aki személyesen a konzervatív nézeteiről ismert Pence alelnököt tette felelőssé a támadásért. Alexandria Ocasio-Cortez, a Demokrata Párt szocialista szárnyának fiatal üdvöskéje a twitteren rasszista és homofób erőszakról írt, és bejegyzését 150 ezer követője osztotta meg. A demokraták egyik elnökjelöltje, Kamala Harris egyenesen modernkori rasszista lincselés-kísérletet emlegetett. A kevés kétkedőt, aki meg mert megszólalni, le is rasszistázták. Aztán kiderült, hogy Smollett megszervezte a támadást. Sérüléseit rokonai és barátai okozták neki a rasszista-homofób támadás hitelességének kedvéért.

Az eset tehát nem arról szól, hogy Trump elnök alatt Amerikában elharapódzott a rasszizmus és a homofóbia, hanem arról, hogy a politikai korrektség patologikussá vált – értékel O’Neill. Ha egy sikeres rapper is képes ilyet tenni az áldozati státusz elnyeréséért, akkor nagy a baj. O’Neill szerint nem puszta nárcizmusról van szó. Az identitáspolitika az igazi ok. Ma minden jelentősebb társadalmi csoport hátrányos megkülönböztetés áldozatának tekinti magát.  Nemcsak az etnikai, szexuális, politikai és vallási kisebbségek, hanem a kétkezi dolgozók fehér alsóközéposztálya, sőt az elit családok egyetemre járó „hópehely generációja” is. Mindenki áldozat akar lenni, hiszen ez legitimálja az adott csoport és egyén politikai törekvéseit.

A versengő áldozatiság kultúrája rendkívül káros az egyén számára: a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzését erősíti egyesekben, másokat pedig felment a valós társadalmi igazságtalanság miatti felelősség alól: ha mindenki áldozat, akkor senki sem az. Vagyis az áldozatiság általánossá válása lehetetlenné teszi a valóban hátrányos helyzetűek segítését. O’Neill azt is hozzáteszi, hogy az áldozati kultusz a társadalom szövetét is tönkreteszi, hiszen így mindenki strukturális elnyomás és történelmi igazságtalanság kárvallottjának látja magát. Polgártársait akkor szükségképp elnyomónak kell tartania, a világot pedig állandó veszélyforrásnak, ami viszont állandó gyanakvást, bizalmatlanságot, sőt gyűlöletet szít.