„Hibás mítoszokból kiindulva nemcsak a november ötödikei elnökválasztás eredményét nehéz jól megtippelni, hanem azt sem lehet jól megítélni, merre halad majd az amerikai politikai élet a jövőben” – olvassuk Yascha Mounk tanulmánynak is beillő kétrészes elemzését.
Felmérések szerint rendkívül szoros az amerikai elnökválasztási verseny. Nem kizárt, hogy a végeredmény egyetlen állam néhány tízezer szavazójának döntésén múlik majd. Mounk nem is bocsátkozik választási jóslásba, inkább lerombolna néhány közkeletű mítoszt, amelyet sokan a végeredmény megtippelésére használnak.
Első mítosz: demográfiai okokból a demokratáké a jövő. Egyre több a bevándorló, egyre alacsonyabb a fehér bőrű lakosság körében a születésszám, vagyis 2046-ra „a kisebbségek lesznek többségben”. Igen ám, de mindenekelőtt a belátható jövőben továbbra is a (spanyolajkúak nélkül számított) fehérek alkotják majd a legnagyobb kisebbséget: 2046-ban 48 százalékkal. A második legnagyobb csoport, a spanyolajkúaké a maga 25 százalékával igen heterogén összetételű. 80 százalékuk lényegében fehérnek tekinti magát. Nyolc évvel ezelőtt a spanyolajkú szavazók kétharmada választotta a demokrata elnökjelöltet, most ezt az arányt 54 százalékra mérik. A többi csoportban lassabban, de szintén változnak a pártszimpátiák.
Második mítosz: a Republikánus Párt a gazdagok pártja. A demokraták eszerint a kétkezi dolgozókat képviselik. Márpedig azok többen vannak, mint a gazdagok. Tény, hogy a republikánusok általában az adócsökkentés pártján állnak, a demokraták pedig hajlamosak a magas jövedelmek adóját emelni, valamint a szociális jutatásokat szaporítani. És mégis: Clintonra 1992-ben a legszegényebb választói rétegből 30 százaléknyival többen szavaztak, mint republikánus elnökjelöltre, Bob Dole-ra. 2020-ban viszont Biden csak 8 százaléknyival több szavazatot kapott tőlük, mint Trump, és a közvélemény-kutatások szerint mára ez a különbség is eltűnt. A szakmunkások körében pedig ma Trumpnak 31 százalékos előnyt mérnek. Mounk arra gyanakszik, hogy a hagyományos osztálytagozódás helyett összetett kulturális és szociológiai tényezők összessége dönt a pártszimpátiáról.
Harmadik mítosz: nincsenek is ingadozó szavazók. E nézet hívei azzal érvelnek, hogy Trump négy éves elnöki tevékenysége nyomán gyakorlatilag minden választó tudja, mit gondoljon róla. Mounk elismeri, hogy a kétpártrendszer megosztó, Tump személyisége nem kevésbé. Ám sok millió amerikai mégsem szívesen szavazna sem Trumpra, sem Harrisre. Sőt, közvéleménykutatások szerint a választók egyenesen 30 százaléka ingadozó szavazónak tekinti magát. Körülbelül felerészben mégiscsak mindig ugyanarra a pártra szavaznak, marad azonban 15 százaléknyi bizonytalan választó, és az ő döntésükön múlhat a végeredmény.
Negyedik mítosz. Amerika a világ egyik legmélyebben megosztott országa, ami óriási veszéllyel jár, mivel a mély politikai szakadékok nem hidalhatók át, ha csak nagy katasztrófa nem következik be. Mounk sem tagadja, hogy Amerikában egyre nő a politikai polarizáció, és ez gyakran már a törvényhozás megbénításával fenyeget, továbbá olyan erőszakos cselekményekkel is összefüggésbe hozható, mint a Trump elleni merényletkísérlet. Az igazán megosztott országokban azonban etnikai, vallási, kulturális választóvonalak mentén oszlik ketté vagy több részre a társadalom, e jellemzők pedig öröklődnek, apákról fiúkra, nagyapákról unokákra. Amerikában viszont közvélemény-kutatások szerint a választók 9 százaléka pártszimpátiát váltott 2018 és 2020 között, alig két év alatt. 43 százalék pedig arról számolt be, hogy a másik párt hívei között rokonai, barátai vannak. Csupán húsz százalék nyilatkozott úgy, hogy kizárólag a maga párjához húzó emberekkel tart rendszeres kapcsolatot. Aki tehát végletes megosztottságot vél látni Amerikában, és ebből kiindulva polgárháborús veszélyt vizionál, Mounk szerint tévúton jár.