„Miért ilyen pokolian kiélezett az elnökválasztásért folytatott versengés?“ – teszi fel podcastjában Yascha Mounk a millió dolláros kérdést Ruy Teixeira és Yuval Levin politológusoknak.
Egy héttel az amerikai elnökválasztás előtt lehetetlen megjósolni a végeredményt. Az elmúlt két hét közvélemény-kutatásai Donald Trump erősödését mérték. Az országos adatok szerint a két jelölt fej-fej mellett áll, ám a végeredményt valószínűleg eldöntő csatatérállamokban Kamala Harris lemaradásban van, igaz, Trump előnye itt is kevesebb, mint egy százalékpont, vagyis jócskán hibahatáron belüli. Az eredményt egyes vélemények szerint nagyobb eséllyel előre jelző fogadási esélyszámok is inkább Trump győzelmét jósolják. Már amennyiben ezeknek hinni lehet, ugyanis más feltételezések szerint a fogadók azért tettek nagy tömegben Trumpra, mert ezzel is az esélyeit szeretnék növelni, vagyis az oddsok nem feltétlenül tükrözik a valós erőviszonyokat, hanem inkább a kampány eszközei. A végeredmény megjósolhatatlanságát jól mutatja, hogy egészen szoros eredmények esetén is előfordulhat, hogy akár Harris, akár Trump elsöprő győzelmet arat. Két állam kivételével ugyanis a győztes az állam összes küldöttét megszerzi, és ha sok államban nyer ugyanaz a jelölt akár csak néhány ezer szavazattal, az fölényes többséget eredményezhet az elnökválasztó gyűlésben.
Teixeira és Levin rámutatnak, hogy a rendkívül kiélezett versengés nem egyedi eset. Sőt, az elmúlt harminc évben minden elnökválasztás rendkívül szoros volt, leszámítva Barack Obama viszonylag sima 2008-as győzelmét. De most nem pusztán arról van szó, hogy két nagyjából hasonló méretű szekértábor áll szemben egymással. A mai helyzet igazi különlegessége az, hogy a versengő pártok és híveik között hatalmas a szakadék, a két párt egyre inkább radikalizálódó tábora nemcsak ideológiai tekintetben különül el egymástól, hanem végzettség, vallásosság, vagyoni helyzet, kulturális értékek, sőt, lakóhely tekintetében is. A választókat egyre inkább a másik oldal iránti gyűlölet motiválja.
Az elmúlt években megmerevedtek a frontvonalak, és a két nagy párt egyike sem képes jelentősen bővíteni táborát, ezzel maga felé billentve a mérleg nyelvét – véli Teixeira és Levin. A Demokrata Párt egyre inkább elveszíti a kétkezi munkások szavazatát a laza bevándorláspolitikával, ami legfeljebb a tehetős és tanult elit számára vonzó. A republikánusok a bevándorlás korlátozására tett ígéreteiknek hála maguk mögött tudják a fehér munkások többségének támogatását, ám a színesbőrű és spanyolajkú kétkezi munkások körében továbbra is alacsony a támogatottságuk, mivel a párt az üzleti elit érdekeit képviseli. Az elmúlt évtizedekben az amerikaiak gazdasági tekintetben egyre inkább baloldalivá, társadalmi értékek terén viszont konzervatívabbá váltak, és egyelőre egyik párt sem rukkolt elő a baloldali konzervatív többség számára vonzó programmal – állítja Teixeira és Levin.
A két tekintélyes politológus szerint ahhoz, hogy a jelenlegi egyensúly megváltozzon, és az egyik oldal dominánssá váljon, képzelőerő és politikai vízió kell. Előbb-utóbb fel fog tűnni egy olyan politikus, aki képes lesz megszólítani és átcsábítani a másik oldal bázisának egy részét. Ez rendszerint olyan politikusoknak sikerül, akik kisebbségben voltak, és megszokták, hogy csak akkor győzhetnek, ha képesek a velük egyet nem értők támogatását is megszerezni. Ilyen volt Reagan elnök, aki pályafutását a liberális Kaliforniában kezdte, vagy Clinton elnök, aki a republikánus többségű Arkansasban kezdett politizálni.