„Az AfD-t a demográfiai ördögi köre is segíti” – olvassuk a New York Timesban Amanda Taub elemzését a február végi németországi parlamenti választásokról.
Ahogyan a közvélemény-kutatásokból jóelőre sejteni lehetett, az AfD húsz százaléknál is többet szerezve a CDU/CSU után a második legerősebb párt lett a Bundestagban. Szintén az előrejelzésekkel összhangban, a politikai paletta jobb szélén található radikális párt a kelet-német választókerületek többségében az első helyen végzett. A baloldali radikális Linke a várakozások felett szerepelt: a pártlistára leadott szavazatok közel 9 százalékát kapta. Hasonlóan az AfD-hez, a Linke támogatottsága a volt NDK területén volt magasabb.
Mi magyarázza a radikális jobboldali AfD előretörését? – kérdezi Taub. Az elmúlt években elemzők az NDK diktatúrájának örökségében, a demokratikus hagyományok és kultúra hiányában keresték az okokat. Ezek az elméletek a pártállami nosztalgiával magyarázták, hogy az AfD és baloldali radikálisok oly erősek a keletnémet tartományokban. A választás után is hasonló magyarázatok születtek: az elemzők a rendszerváltás utáni sokkból táplálkozó kollektív áldozati identitást, az irracionális és demokráciaellenes érzelmeket, a bevándorlással kapcsolatos félelmeket említették a legfőbb okokként.
Annyi bizonyos, hogy számos paradoxon övezi a jelenséget. Miért támogatják a magukat a piacgazdasági fordulat veszteseinek tekintők a liberális gazdaságpolitikát képviselő AfD-t? Hogyan lehet egyszerre erős a leginkább bevándorlásellenes párt és a kifejezetten bevándorlópárti Linke ugyanazokban a tartományokban? És egyáltalán, miért is éppen a bevándorlás lenne a fontos a választók számára azokon a területeken, ahol viszonylag kevés az újonnan érkező?
Taub kutatásokat idéz, amelyek nem a bevándorlás, hanem a belföldi elvándorlás mértékében keresik az AfD népszerűségének okait. Már egy 2021-es értekezés kimutatta, hogy az AfD támogatottsága azokon a német területeken magas, ahonnan nagy az elvándorlás. Németország újraegyesítése során jelentős összegek érkeztek ugyan a volt NDK területére, de a gazdasági sokk így is nagy volt, és a térség ma is szegényebb, mint a nyugati tartományok. Nem meglepő hát, hogy a képzett és fiatal munkaerő nagy arányban vándorol nyugatra. Ennek eredményeként keleten nő a radikális, rendszerellenes pártok bázisának számító idősek és alacsonyan képzettek aránya. Mivel a munkaképes fiatalok közül sokan elmennek, a hátramaradók kilátásai tovább romlanak, és lakóik életszínvonala egyre inkább lemarad az átélagtól. Ez pedig öngerjesztő folyamatot indít el: még többen távoznak, és azok, akik maradnak, még inkább elégedetlenek lesznek.
Taub a fejlődés szempontjából egyöntetűen hasznosnak tekinti a bevándorlást, és emiatt pikánsnak minősíti, hogy AfD programja csak tovább ront a helyzeten. Hiszen ha külföldről kevesebb bevándorló érkezik a nyugati tartományokba, akkor az ottani munkaerőhiány még inkább elszívja a keleti munkaképes népességet.
Cikke végén Taub idéz egy tavalyi tanulmányt, amely megállapítja, hogy a jelenség nemcsak Németországra jellemző: ha egy országból sokan vándorolnak el, akkor megerősödnek a bevándorlásellenes populista pártok.