Egyre több országban vezetnek be egykulcsos adórendszert. A libertárius közgazdász szerint hiába áskálódnak a nemzetközi szervezetek, az adóforradalom és az adóverseny megállíthatatlan.
„A mai amerikai adórendszerben nyolcszáz kérdőív szolgálja az adóbevallást. Az egykulcsos adó bevezetése után két képeslap is megtenné” – írja Daniel J. Mitchell a libertárius Cato Intézet honlapján, egy tizenöt éves amerikai törvényjavaslat tartalmát ismertetve.
Az egykulcsos adó első bajnokait, Martt Laar észt miniszterelnököt, Andrej Illarionovot, az orosz elnök gazdasági tanácsadóját, majd Ivan Miklos szlovák pénzügyminisztert még az vezette, hogy ily módon gyorsítsák meg a gazdasági növekedést. Az adóegyszerűsítés terjedését azonban a versenyhelyzet is kikényszerítette. A többi ország ugyanis azt látta, hogy a külföldi beruházások előszeretettel választják az egykulcsos adót alkalmazó országokat, továbbá a helybéli tőke sem vándorol oly könnyen külföldre, ha otthon nem adóztatják túl, és főleg nem adóztatják meg többszörösen ugyanazt a bevételt.
És persze hatott a jó példa ereje is. Ahol az egykulcsos adót bevezették, ott mindenütt meggyorsult a növekedés, nőtt a foglalkoztatottság és az adófegyelem. Közben az adóforradalomban részt vevő országok egymással versengve csökkentik az egyenadó kulcsát. Észtországban 2011-re 18 százalékos lesz a kulcs, de a későn induló Macedónia a 10 százalékot, Montenegró pedig a 9 százalékot célozta meg.
A Valutaalap 2006-ban még azt jósolta, hogy a példa nem lesz ragadós, sőt, azok az államok is, amelyek bevezették az egykulcsos adót, hamarosan letérnek erről az útról. Ehelyett egyre újabbak csatlakoznak. Pedig a nemzetközi gazdasági bürokrácia igyekszik lebeszélni őket róla. A Valutaalap például, szinte mindenkit eltanácsol az adócsökkentéstől.
Mitchell szerint egyértelmű, hogy Amerikára is jótékony hatással lenne, ha csatlakozna az adóforradalomhoz, de persze nem számíthatna olyan kiugró eredményekre, mint az említett országok. A magas jövedelmet termelő gazdaságokban ugyanis nem könnyű gyors növekedést elérni, továbbá az adómorál is sokkal jobb, mint Kelet-Európában, ezért az adóalap szélesítése sem lenne oly ugrásszerű. Ugyanakkor – bár erre nem tér ki az elemzés – a skandináv félsziget országaiban progresszív adózás van, példátlanul magasak az adókulcsok, de a skandinávok mégis a nemzetközi versenyképességi lista élcsoportjában szerepelnek.
A fejlett országok nem álltak át ugyan az egykulcsos adóra, de a legmagasabb adókulcs jelentősen csökkent. És kezd terjedni a gondolat, hogy nem helyes az egyszer már megadóztatott jövedelmekre újabb sarcot kivetni. Svédország és Ausztrália eltörölte a haláladót (az örökösödési illetéket), Dánia és Hollandia pedig a vagyonadót.
A Valutaalap azonban nincs egyedül az adóverseny elleni fellépésében. Az OECD, a fejlett országok Párizsban székelő szervezete károsnak minősíti az adóversenyt (mert a magas adójú országokból elvonja a beruházásokat, és mert ily módon „gátolhatja a progresszív adórendszer alkalmazását és a jövedelemátcsoportosítást”). Az Európai Unió Bizottságában szintén téma az adóverseny megakadályozása. Az ENSZ egyenesen nemzetközi adószervezet létrehozását fontolgatja.
„Egyelőre azonban a globális adókartell csak a francia és a német politikusok álmaiban létezik. Az adóverseny él és virul, s az egykulcsos adóklub létszáma alighanem tovább nő.”