A neoliberáis gazdaságpolitika nyugati hívei a maguk elveit szeretnék ráerőltetni a fejlődő országokra. De a korlátlan szabad verseny sosem az elmaradottabb államoknak kedvez. Versenyezni mindig a gyengébbel érdemes.
Ha-Joon Chang nemrég megjelent Irgalmatlan szamaritánusok. A szabad kereskedelem mítosza és a kapitalizmus titkos történelme című könyvében a fejlett államok tanácsadóit bírálja, akik a szegény országokat arra ösztönzik, hogy tegyék magukévá a szabad kereskedelem elveit. Azokat az elveket, amelyeket a fejlett országok maguk sosem gyakoroltak” – írja Tom Gallagher, a San Francisco Chronicler publicistája.
Ha-Joon Chang cambridge-i közgazdászprofesszor korábban a Világbank, az ENSZ és az Oxfam tanácsadójaként is dolgozott. Legújabb könyvében azzal vádolja a fejlett nyugati országokat, hogy a neoliberális gazdaságpolitika elveinek álszent propagálásával ellehetetlenítik a szegény országok gazdasági fejlődését és felzárkózását.
A fejlesztés neoliberális reformideológiájának szentélyei a Világbank és a Nemzetközi Valutalap. Főpapjai közé tartozik Thomas Friedman, a New York Times publicistája és Jeffrey Sachs, az ENSZ Millennium Project vezetője. (Bár utóbbi ebben a minőségében újabban inkább az állami infrastrukturális beruházásoktól várja az afrikai nyomor felszámolását.)
Az ideológia hívei a világ minden bajára – a szegénységre, az elmaradottságra, a nyomorra, a diktatúrára, a politikai erőszakra – ugyanazt a gyógymódot írják föl. A csodaszer összetevői: privatizáció, az állami kiadások drasztikus csökkentése, adóemelés, dereguláció, és szabad kereskedelem. A módszer hívei esküsznek rá, hogy az instant kapitalizmus receptje a gazdasági és politikai körülményekre való tekintet nélkül kockázatok és mellékhatások nélkül javallott.
A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a neoliberális csodaszer nem hat. A sokkterápia nem csak az életszínvonal csökkenését idézi elő, de a gazdasági fejlődést is lelassítja. A piacukat liberalizáló fejlődő országok többségének gazdasága az elmúlt huszonöt évben lassabban növekedett, mint a 60-as és 70-es évek intervencionista és protekcionista világában.
A gazdasági fejlődés Chang szerint általában a piacvédő intézkedéseknek köszönhető. Az angol, majd az amerikai gazdaság is a magas védővámok, importtilalmak és kvóták miatt erősödhetett meg a 18. és 19. században. A ma már világelső japán autóipar állami támogatással indult.
Chang arra is felhívja a figyelmet, hogy miközben a fejlett nyugati országok a szabad kereskedelemről és deregularizációról prédikálnak, még ma is gyakran a protekcionizmust hívják segítségül, ha a szabadpiaci verseny hátrányosan érinti őket. A textilimport 2005-ös liberalizálása után, látva a nyugatot elárasztó kínai árukat, az Egyesült Államok és Európa vissza akarta állítani a kvótákat, amelyek ellen a kommunista Kína a szabadpiac és a globális kapitalizmus nevében tiltakozott. A tej garantált áras felvásárlásával Amerika a farmereket támogatja. Az Oxfam 2002-es kimutatása szerint Európában is hasonló a helyzet: a tejtermelők vámok és támogatások formájában évi 16 milliárd fontot (5600 milliárd forint) kapnak. Amerikában még a gyógyszerkísérletek 29 százalékát is költségvetési pénzből végzik. A szegény afrikai országok gazdái képtelenek versenyezni az agyontámogatott és dömpingáron értékesített nyugati mezőgazdasági termékekkel.
A szabadpiac és dereguláció nyugati bajnokai annak viszont már nem hívei, hogy ne csak az áruk, de a szellemi termékek is szabadon vándoroljanak a világban – teszi hozzá Chalmers Johnson, a baloldali Alternet recenzense. A fejlett technológia áramlását nyugatról keletre és délre szabadalmi jogokkal akadályozzák meg, hogy aztán szabad versenyre keljenek az elmaradott technikát alkalmazó fejlődő gazdaságokkal.