Húsz évvel az után, hogy Kínában a hadsereg vérbe fojtotta a diákok reformmozgalmát, csak kevesen tartják számon a Tienanmen téri vérengzés évfordulóját. Még az egykori résztvevők többsége is az egyéni boldogulás útját keresi, és elhessegeti az emlékeket.

„A rokonaim és a barátaim rosszallják, hogy politikai témákat hozok szóba. Azt mondják, Kínának sokkal jobban megy ma, mint korábban. Sokkal jobban élnek az emberek” – idéz egy emigránst Mara Hvistendahl, a Chronicle of Higher Education sanghaji tudósítója.

Már az is a változás jele, hogy az 1989-es értelmiségi mozgalom egyik börtönviselt résztvevője nyugatra költözhetett, majd hazalátogathatott. A klasszikus kommunizmus éveiben az emigráns árulónak számított, és még a rokonait is üldözték. De másként gondolkodik az értelmiség is: lemondott a régi, nagy álmokról, és megpróbálja kihasználni azokat a lehetőségeket, amelyeket a pragmatikus pekingi vezetés nyitott meg előtte. Az Amerikából hazalátogató Kangnak egykori tanártársai külföldi nyaralásról, gyermekeik iskoláztatásáról beszélnek. A Tienanmen téri sortüzek témáját kerülik. Nem félelemből. Nem érdekli őket.

A korabeli reformmozgalmak egyik okát a tudósító abban jelöli meg, hogy a hatóság a legapróbb részletekig szabályozni igyekezett a diákok életét, az oktatók pedig igen szerény körülmények között éltek, és alig tarthattak kapcsolatot a külfölddel. A Tienanmen-téri jelszavak között az a követelés is szerepelt, hogy az értelmiséget jobban fizessék meg. Az egyik diákvezér pedig fél évtizeddel később egy dokumentumfilmben elmondta, hogy társaival nemcsak a vita szabadságáért küzdött: „Nike cipőt akartunk. És sok szabadidőt, hogy elvihessük a barátnőnket egy bárba.”

A pártvezetés elrendelte, hogy a hadsereg fojtsa el a mozgalmat. De hamarosan gondoskodott róla, hogy teljesüljenek a tiltakozók egyes követelései. Mindenekelőtt a korábbinál sokkal több pénzt irányítottak az egyetemekre és a kutatóintézetekbe. Lehetővé tették, hogy a kutatók külföldre utazzanak, a diákok magánéleti szabadságát pedig ma már nem korlátozzák. A fiatalok hozzáférnek korosztályuk globális kultúrájához, így aztán a fogyasztásban élik ki a szabadságot.

Azért ma is vannak munkatáborok, és odabenn bizonyára akadnak még, akik emlékeznek a Tienanmen térre. Emlékeznek az emigránsok is, ők megülik az idei kerek évfordulót. De a mindennapi életben június negyedike semmilyen szerepet sem játszik már. Néhány éven át még titokban terjedt egy Hat, négy című videofilm. Nem sokáig. A kínai internetcenzúra a biztonság kedvéért ma is üldözi ezt a dátumot, például a kínai gyártású Baidu keresőprogram a hatos és a négyes szám rengeteg kombinációját letiltja.

És mégis, csodák csodájára, 2007 novemberében Csengduban egy helyi újságban megjelenhetett egy kis hirdetés, amelyben azokról az anyákról történt említés, akik 1989. június 4-én vesztették el gyermeküket. Az online fórumokon egy ideig eltanakodtak a beírók azon, hogyan kerülhetett nyomdába ez a hirdetés. Aztán kiderült, hogy az illetékes egyszerűen nem tudta, mit jelent a június negyedikei dátum. Ami első pillanatban hőstettnek látszott, pusztán a feledés bizonyítéka volt.

Az évforduló előtt a tér közepén álló emlékművet elkerítették a közönség elől. Pedig a hatóságoknak nincs különösebb okuk aggodalomra. A mai egyetemi hallgatók, ha a környékre vetődnek, alighanem inkább a Vang Fucsing bevásárlóközpont felé veszik az irányt.