Az amerikaiakat romantikus érzelmek fűzték autóikhoz. Amikor a hideg ráció vette át a stafétabotot, persze, hogy a japánok győztek. Nem pusztán az amerikai autóipar van válságban, hanem egy életérzés.

„Detroit végzete nem gazdasági ügy. Tragikus románccal van dolgunk, amelyből a bürokraták, a rossz ízlésűek és a buzgómócsingok kiölték a varázslatot”– írja Patrick Jake O'Rourke konzervatív humorista és író a Wall Street Journalben.

A Metazin beszámolt már arról, hogyan rombolta O’Rourke a konzervatív értékeket felforgató „nagy generáció” mítoszát, és hogyan figurázta ki a vallásellenes tudósokat, akik, úgymond, azt hiszik magukról, hogy őbennük érdemesebb hinni, mint Istenben.

Ezúttal a környezetvédők babérjait igyekszik megtépázni. Őket nevezi buzgómócsingnak, s teszi részben felelőssé azért, hogy az amerikai csodaautóknak bealkonyult.

Hogy a General Motors csődöt jelentett, az O’Rourke nemzedékének „úgy hangzik, mintha azt hallaná, hogy pornóképek kerültek elő a mamáról”. Érzelmi kérdésről van szó ugyanis.

Rudyard Kipling egyik afgán hősének szavai szerint „a világon a négy legnagyszerűbb dolog a nő, a ló, az erő és a háború”. Ha a ló mögé odatesszük az erő szót, megkapjuk azt, ami a modern világban oly fontos volt: a lóerőt. Ez tette lovaggá, valakivé, férfivá, vonzóvá és erőssé az amerikai férfit. Gondoljunk csak arra, hogyan vihették volna el a fiatal férfiak a drive-in moziba a lányokat enélkül.

Aztán megnősültek és kiköltöztek a külvárosba, vagyis több időt kellett autóban tölteniük. Ahogy telt az idő, egyre messzebb költöztek a belvárostól, és lassan szinte minden idejüket az autóban kezdték tölteni. Az asszony, a gyerekek iskolái, szabadidő-tevékenységeinek helyszínei, a munkahely és az otthon között egyre nagyobb távolságokat kellett megtenni.

Az autó lassan az amerikai ember munkahelyévé vált, onnan kellett intézkedni, telefonálni, és az egy főre eső munkaterület kisebb volt, mint egy Ázsiába települt telefonközpont indiai operátoraié.

Ekkor jöttek a hegyes fejű buzgómócsing környezetvédő utópisták, és mindezért az áldozatot tették felelőssé: az autót. Vegyünk mindannyian biciklit, és költözzünk egy rakásba, hadd legyen az egész ország egyetlen nagy Gulag-hálózat.

Pedig a jótét lelkek felcserélték az okot az okozattal. Nem az autó csábította el az embereket a városból. Menekültek onnan mindenképp, ahogy terjedt a bűnözés. Az autó csak lehetővé tette a menekülést. „Neki köszönhetjük az életünket.”

De régen az amerikai ember még szerette is az autóját: nem olyan volt, mint a mosogatógép, amely egyszerű haszonberendezés. Az autó a büszkeségük volt. A nagy autógyártók is így voltak ezzel. Mindegyikük csődbe ment a szerelméért. Mert szent őrültek voltak. Egyedül Henry Ford volt kivétel. De ha társadalmi nézeteit tekintjük (mármint beteges antiszemitizmusát), akkor el kell ismernünk, hogy őrült volt ő is.

Ámde a buzgómócsingok elérték, hogy az energiahatékonyság oltárán feláldozzuk az autó eleganciáját. „Nem hiszem, hogy a tojásfejűek az éghajlatért aggódnak. Igazából azt akarják elérni, hogy megutáljam az autómat.” Ha nem lesz benne semmi fantázia és szépség, akkor persze, hogy a japánok lefőzik Amerikát. Abban jobbak.

„Ma is igaz, hogy négy dolog van, amely mindennél nagyszerűbb. De a bicikli nem tartozik ezek közé.”