A francia szociológus nagy vihart kavart azzal a megállapításával, hogy a bevándorlók leszármazottai körében etnikai okokból magas a bűnözés aránya. Elismeri, hogy ezen a társadalom változtathatna, de ehelyett a szegregáció az uralkodó tendencia, ami csak súlyosbítja a helyzetet.

„Ritka az olyan szociológiai tanulmány, amely körül ekkora médiazaj támad” – olvassuk a párizsi Télérama magazin szerkesztői bevezetését ahhoz a vitához, amelyben a hetilap a vitatott könyv szerzőjét és téziseinek bírálóját szólaltatja meg.

Mint a Metazinban is olvasható volt, Franciaországban valóságos világnézeti háború dúl a külföldiek és a bevándorló fiatalok helyzete körül, s akár a Romániából érkező romákról, akár az afrikai származású külvárosi csoportokról van szó, a bőr színe élesen megkülönböztethetővé teszi az illetőket a többségtől.

Hugues Lagrange könyvében az olvasható, hogy a Száhel-övezetből származó franciaországi lakosok iskolai rossz teljesítménye, valamint a fiataljaik körében terjedő bűnözés mértéke a hagyományos családszerkezettel magyarázható, elsősorban is az apa tekintélyelvű szerepével, az anyák alávetettségével, valamint a gyermekek nagy számával.

Vitapartnere, Pap Ndiaye szintén ismert közszereplő, s maga is könyvet jelentetett meg e tárgykörben. A szenegáli apától és francia anyától származó történész az ország fekete bőrű lakosainak helyzetét írja le, s egyetlen kisebbségnek ábrázolja az afrikaiakat.

Ez mindjárt az egyik fő vitatéma kettejük között. Ndiaye légből kapottnak tartja azt az állítást, hogy a Szaharával határos fekete afrikai régiók lakossága más kulturális örökséget hordozna, mint Egyenlítői Afrika népei. Márpedig Lagrange adatokkal bizonyítja, hogy a Száhel-övezetben jóval magasabb a születésszám, és jóval nagyobb a korkülönbség az apák és az anyák között, ami az autoriter apaszerepnek kedvez. Ezek a különbségek a többedik európai nemzedékben is megfigyelhetők, és ugyancsak tény, hogy a Száhel-övezetből származó franciák átlagosan sikertelenebbek az iskolában, és rosszabb a bűnügyi statisztikájuk, mint az Egyenlítői Afrikából származóké.

Ndiaye azzal vádolja Lagrange-ot, hogy csak mélyíti az etnikai csoportok közötti szakadékot, mire az úgy felel, hogy a holokauszt után érthető módon nem szívesen nyúltak a szerzők az etnikai tényezőkhöz, de ettől még ez a tényező létezik és hat.

De hiszen a bevándorlókat ezer és ezerféle új hatás éri az új társadalomban, ahová kerültek, képtelenség, hogy az ősi kultúra legyen meghatározó, véli Ndiaye. Lagrange szerint a kisebbségek szocializációját az emberek saját akaratán és törekvésein kívül alapvetően két dolog határozza meg: a többségi társdalommal fennálló kölcsönhatások, illetve a kulturális örökség. Mármost a többségi társadalomtól elzárva, szegregáltan tanuló és élő kisebbségek esetében az örökség meghatározóvá válik.

Bár a két kutató vitája heves, azért a teendőkben voltaképpen egyetértenek. A többségi társadalomtól túl sok negatív impulzus éri az afrikai származásúakat, s amíg ezen nem sikerül változtatni, a válságjelenségek enyhülése nem várható.