„Az iszlám társadalmak elnyomó jellegét nem érzi a csontjaiban úgy, ahogy Hirsi Ali, és ahogy a kommunizmusét ő maga is a csontjaiban érezte” – írja Timothy Garton Ashről a New York Times könyvrovatában George Packer, aki maga is, csakúgy, mint Garton Ash, könyvet állított össze az évezred első évtizedének bonyodalmairól szóló írásaiból.
A tények felforgatóak – állapítja meg Garton Ash művének címében, s már ezzel is igazolja a recenzor véleményét, miszerint a szerző nem képes szabadulni fiatalkorának romantikus élményétől: a nyolcvanas években a kelet-európai értelmiségiek szókimondása és következetes tényfeltárása vértelen rendszerváltást eredményezett. Ahogy Octavio Paz írta a spanyol polgárháborúról: „Ha valaki egyszer a remény szeme közé nézett, azt fogja keresni mindig, akármerre jár.”
Csakhogy az új évtizedben Garton Ash hiába kereste a régi élményeket. Belgrádban és Kijevben még némi jóindulattal úgy vélhette, hogy a helyi bársonyos forradalmak eredményre vezettek, de később Mianmarban és Iránban már korántsem. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a demokratikus rendszerváltásnak akkor van esélye, ha a tekintélyuralmi rendszer elkorhadt, és ha valamilyen értelemben a nyugati demokráciáktól függ. Ha ezek a feltételek fennállnak, akkor már csak egy sikeres helyi mozgalomra van szükség, s kisebb mértékben ugyan, de az is perdöntő, hogy a Nyugat milyen magatartást tanúsít.
Garton Ash terepe mindenekelőtt Európa: ez a szenvedélye, ezt ismeri. Írásaiból az a vélemény bontakozik ki, hogy a földrész demokráciamodellje példa lehetne az egész világ számára, ha maguk az európaiak nem épp azon fáradoznának, hogy tönkretegyék.
A Metazinban is olvasható volt, hogy Garton Ash egyfajta rugalmas multikulturalizmust ajánl a muzulmán bevándorlók tömegeinek integrálása érdekében. Ellenzi a vallási-etnikai közösségek elkülönülését, de az erőszakos asszimilációt is, annál is inkább, mivel kivitelezhetetlennek tartja.
Ebbe a témakörbe illeszkedik híres cikke, amelyben felvilágosodás-párti fundamentalistának minősíti Ayaan Hirsi Alit, a muzulmán nők elnyomatása ellen küzdő szomáliai–holland aktivistát, aki nézetei miatt amerikai emigrációba kényszerült. Könyvében visszavonta ezt a kifejezést, és a nyilvánosság előtt többször is közölte, hogy félreértették szavait. Egyáltalán nem gondolja, hogy Hirsi Ali ugyanolyan hajlíthatatlan szélsőséges volna, mint az iszlamisták, sőt, amikor a szabadságról van szó, akkor ő sem ismer pardont.
George Packer szerint viszont kritikusai nem értették félre Garton Asht. Mert mi oka is van rá, hogy ne ugyanolyan lelkiismereti szabadságharcosnak tekintse Hirsi Alit, mint annak idején a vasfüggöny mögött élő ellenzékieket? Az, hogy Hirsi Ali kritikája nem mutat az európai muzulmánoknak követhető utat, minthogy elutasítja az iszlámot. Ez igaz – ismeri el Packer –, de Hirsi Ali nem politikai vezető, hanem az erőszak áldozata, aki bátran vállalja véleményét, amelyre személyes szenvedés vezette.
Packer szerint Garton Ashből az európai beszél, mikor nem érti meg Hirsi Alit. Az iszlám társadalmak elnyomó vonásai nem érintik közvetlenül. Inkább azzal foglalkozik, hogy az iszlám elutasítása nem könnyíti meg az európai muzulmán milliók beilleszkedését.
Packer azt tekinti Garton Ash legjobb vonásának, hogy el tudja választani vágyait és emlékeit a tényektől: „Ez teszi racionális emberré, márpedig az manapság ritka fajta.”