A józan észre hivatkozó mérsékeltek a pártpolitikai megosztottságot tartják a demokrácia legnagyobb ellenségének. Amerika példája azonban bizonyítja, hogy az ideológiai megosztottság hasznos, és megfelelő intézményekkel kordában tartható.

„A külföldinek szembetűnő, hogy a bostoniak, csakúgy, mint általában az amerikaiak milyen indulatosan vitatják meg a politikai kérdéseket – az egészségügy, a bankok, az adók és a bevándorlás kérdéseit. A pártosság szitokszónak számít, és sokan keseregnek azon, hogy Amerika a végletekig megosztott. Pedig, higgyék el nekem, nincs jobb a kíméletlen, egészséges politikai vitánál” – írja Justus Bender német publicista a Boston Globe-ban.

Ahogyan minden demokráciában, az Egyesült Államokban is sokan kárhoztatják a politikai megosztottságot és a gyakran sárdobálássá fajuló meddő ideológiai vitákat. Bender viszont irigykedve figyeli a pezsgő közéletet, és azon sajnálkozik, hogy a német politikában túlzottan meghatározóvá vált a konszenzuskeresés. A német jobboldal és baloldal között alig van különbség, a választási kampányok során csak részletkérdésekről folyik a vita. Ez azonban a szélsőségek megerősödésével fenyeget. Ha mindkét nagy párt középre húzódik, a konszenzussal elégedetlen választók a radikális változást ígérő szélsőségek felé fordulhatnak, ahogyan Ausztriában is történt.

Bal- és jobboldalról nézve persze a közép is éppoly visszataszító, mint amilyen középről nézve a bal- és a jobboldal. A Chronicle of Higher Education blogjában Laurie Essig balról bírálja a mindkét oldalt elutasító középutasokat, mondván, hogy valójában a nagytőke érdekeit szolgálják, és az állítólag egyként ideologikus két oldal elutasítása a józan ész nevében maga is ideológia. Ugyanis Essig szerint a két oldal egyáltalán nem egyformán ideologikus. A jobboldali republikánus teadélután-mozgalom elitellenes populistái ugyan a kisemberekre hivatkoznak, vezetőik azonban jómódú konzervatívok és sikeres vállalkozók, akik az amerikai hagyományos értékek nevében az állami szerepvállalás visszaszorításával valójában a tehetőseket és a nagyvállalatokat segítenék. Láttunk-e már példát arra, hogy a nagyvállalatok az állami egészségügy és a szakszervezetek érdekében korbácsolják fel az indulatokat? Vagyis aki egy kalap alá akarja venni a két oldalt, valójában azt mondja, hogy nem érdemes semmit tenni, más szóval a fennálló helyzetet akarja konzerválni.

Jonathan Rauch arra emlékeztet a New York Times hasábjain, hogy az ideológiai szakadék ellenére sincsenek túl nagy kilengések az amerikai politikában. Bár újra divatos az egyetértés régi szép korával kapcsolatos nosztalgia, a baloldal és a jobboldal közötti ideológiai szembenállás lényegében egyidős az Egyesült Államokkal. A dicső múlt nagy lépései nem konszenzus, hanem egyoldalú döntés eredményei voltak. Igaz, korábban talán kisebb volt a megosztottság, mert a két nagy párt nem volt annyira egységes, mint manapság. A hatalmon lévő párt azonban az intézményes fékek és ellensúlyok miatt kénytelen középre húzni. Az elnök csak a szenátus és a képviselőház jóváhagyásával gyakorolhatja hatalmát, márpedig néhány rövid kivételtől eltekintve az elnököt adó párt nem rendelkezett többséggel mindkét házban.