A felvilágosult közgazdászok vezéregyénisége megsemmisítő gúnnyal nyilatkozik a brit kormányról annak kapcsán, hogy a hivatal jövőre mérni fogja a lakosság jólléti indexét, mivelhogy, úgymond, a bruttó hazai termék nem mutatja ki, jól mennek-e a dolgok.

„Nem szokásom kiabálni a rádiókészülékkel, de most megtörtént. Mint közölték, a kormány statisztikát készít majd a nemzeti jóllétről” – köszörüli a nyelvét David Cameron konzervatív miniszterelnökön Diane Coyle, a Felvilágosult Közgazdászok társaságának vezetője a társaság honlapján.

A jóllét nem azonos a jóléttel, az utóbbiról (az életszínvonalról) eddig is készült statisztika, de persze nem azzal az igénnyel, hogy az egész gazdaság fejlődését mutassa. E feladatra jobb híján a bruttó hazai termék mérése szolgált, de ez a haszontalan vagy káros tevékenységeket is növekedési tényezőnek számítja be, és különben sem a minőséget méri, hanem a mennyiséget. Legutóbb neves közgazdászok – élükön a Nobel-emlékdíjas baloldali Joseph Stiglitzcel – Nicolas Sarkozy francia elnöknek dolgoztak ki új mérőszámot a fejlődés jelzésére, s ebben szerepelnek olyan tényezők is, amelyek kifejezetten a lakosság megkérdezése nyomán kerülnek a képletbe. Mint a Metazinban is olvasható volt, a szkeptikusok szerint a boldogságindex érdekes módon mindig akkor kerül előtérbe, amikor a gazdasági növekedés megtorpan. Amíg a bruttó hazai termék gyorsan nő, addig nem szokott vele elégedetlen lenni a kormány.

Nem mintha a boldogságot nem mérnék már régóta, igaz, nem a statisztikai hivatalok, hanem a szociológusok. Persze az elégedettséget szokták boldogságon érteni, hisz’ még mindig az mérhető a legegyszerűbben. Általában az egészségügy, az oktatás és a jólét a meghatározó tényezői, valamint a kultúra, beleértve az elvárások kultúráját is (szerényebb igények esetén magasabb az elégedettség).

Szerencsére azért sem Franciaországban, sem Nagy-Britanniában nem hagyják abba a bruttó hazai termék mérését, de Coyle asszonynak maga a jóllét-index is sok. Ha a GPD olyan rossz mérőszám, akkor miért nem legyintünk a visszaesése láttán? – kérdi epésen. Az emberek jó közérzete egy darabig arányosan nő a GDP-vel, ám körülbelül 17000 dollárnyi egy főre eső évi GDP fölött nem nő tovább. De hisz’ az extázis sem fokozható a végtelenségig! Az emberek testmagassága is nő a GDP tömegének függvényében, hiszen több fehérjéhez jutnak. Egy darabig. Nyolc méter magasságúra azonban nem nőnek, akármekkora is a bruttó hazai termék. De ez nem jelenti azt, hogy nincs összefüggés a GDP és a jóllét között. Csak azt, hogy az egyik növekedésének nincs fizikai korlátja, a másikénak van.

A kormány célja persze elvben az, hogy az emberek elégedettek legyenek. De ebből nem következik, hogy az objektív mérőszámokat szubjektívre kell cserélni. Például a boldogságindex gondolata történetesen a bhutáni királyságból származik, amelynek szegény és elnyomott népe igen elégedettnek mondja magát a felmérések szerint, Coyle azonban nem cserélne a bhutániakkal.

A „felvilágosult közgazdász” ezzel szemben háromfajta adat gyűjtését szorgalmazza. Ausztrál mintára érdemes lenne évente mérni a haladást. Nem egyetlen átfogó jelzőszámról van szó: az ausztráloknál külön-külön jelennek meg a lakhatás, a közoktatás, a levegőtisztaság, a bűnözés, a természeti környezet és még sok más tényező éves adatai.

Coyle második javaslata úgy szól, hogy évente mérjék fel a nemzeti vagyont, hadd lássa a közönség erről az oldalról is, hogyan gazdálkodnak a döntési helyzetben lévők. Végül pedig vezetni kellene az államháztartás hosszú távú kötelezettségvállalásait, hogy láthassuk, milyen terheket ró a mai társadalom a következő nemzedékekre. Ezek a mutatószámok „éppen elég munkát adnának a statisztikai apparátusnak, amelyet igazán fölösleges értelmetlen boldogságméréssel fárasztani”.