Francis Fukuyama két évtizeddel ezelőtt a liberális demokrácia végső győzelmét ünnepelte. Most elismeréssel ír a kínai kommunista rendszer hatékonyságáról. Más elemzők nagyon is sérülékenynek látják a kínai modellt.

„A kommunista kínai politikai rendszer legfőbb erőssége abban áll, hogy képes gyors és aránylag jó döntéseket hozni nagy, bonyolult ügyekben, legalább is a gazdaságpolitikában” – írja Francis Fukuyama a Financial Times hasábjain.

A megállapítás kísértetiesen emlékeztet a szovjet rendszerről zengett egykori értelmiségi dicshimnuszokra. Főleg ha idézzük a cikk címét: Kínának nincs mit tanulnia az amerikai demokráciától. És mindezt az az ember írja, aki 1989-ben meghirdette, hogy a történelem véget ért, tudniillik a gazdasági liberalizmus és a demokratikus politikai rendszer egyszer s mindenkorra győzött. Igaz, a könyv megjelenésének huszadik évfordulóján elismerte, hogy a liberális demokrácia térhódítása már 1990-ben megtorpant, de ezt időlegesnek tekintette. Kínáról szólva például úgy vélekedett, hogy előbb-utóbb a gazdasági fejlődés magával hozza majd a gazdasági és politikai rendszerváltást is.

Most viszont azt írja, hogy Kína aligha demokratizálódik egyhamar, mivel rendszere elég hatékony, és vezetői gondosan ügyelnek a középosztályok érdekeire, de egyben úgy érzik, hogy felelősséggel tartoznak a szegényekért is.

Fukuyama szerint Kína nem sorolható egy kategóriába Oroszországgal, Iránnal és más tekintélyelvű államokkal, mivel a pekingi vezetők képesek jól és gyorsan reagálni a fejleményekre. Persze ha tehetségtelenebb vagy korruptabb vezetők jönnek a jövőben, akkor minden lehetséges.

Lawrence Solomon kanadai elemző viszont azt fejtegeti, ugyancsak a Financial Timesban, hogy a nagy kínai prosperitás látszólagos, és a rendszer összeomlása már ott van a láthatáron. A háromszázmillió kínai, aki kiemelkedett a szegényégből, kérkedik jólétével, és ez mély neheztelést vált ki a többi egymilliárdból. A kommunista vadkapitalizmus ötszázezer milliomost és kétszáz milliárdost termelt, s mindenki tudja, hogy mi állt emögött: a vezető réteg az ország erőforrásainak egyre növekvő részét sajátítja ki. Egyetlen szikra is elég lehet, hogy az évi százezer vehemens incidens lázadásba torkolljon. „Nincs az a rendszer, amely sokáig képes egymilliárd ember keserűségét féken tartani.”

Dani Rodrik, a Harvard politológia tanára a Project Syndicate talán legtöbbet idézett februári cikkében azt állítja, hogy a tunéziai és az egyiptomi lázadás rossz üzenet Pekingnek. A két észak-afrikai országban ugyanis az elmúlt évtizedek aránylag gyors gazdasági fejlődést hoztak, s elvben nem itt kellett volna összeomlaniuk az autokrata rendszereknek. Csakhogy maga a hatósági önkény, a korrupció és az igazságtalanság is összeomlást eredményezhet. „Tunézia kijózanító tanulsággal szolgál Kínának és más tekintélyelvű rezsimeknek: ne higgyék, hogy a gazdasági fejlődés révén örökké hatalmon maradhatnak.”