A baloldal és a jobboldal konfliktusának fontos dimenziója a kulturális elit elleni lázadás. A kulturális elit a mai amerikai társadalom arisztokráciája, és ki is váltja az arisztokráciának kijáró ellenszenvet.
„Amióta Nixon elnök a csendes többséget állította szembe ’a negativizmus fecsegő nábobjaival’, azóta Amerikában a politikai és a szellemi életet a kultúrharc egyre sűrűsödő köde takarja” – emlékeztetnek az N+1 magazin balos szerkesztői.
C. Wright Mills fél évszázaddal ezelőtt a döntéshozókra gondolt, amikor az „uralkodó elitről” írt. Ebből mára csak a pejoratív felhang maradt meg: ma is olyan embereket jelöl e szó, akik lenézik a többieket. Csak éppen nem a hatalom, hanem a kultúra magasából.
A jobboldal sikerrel mozgósít nagy tömegeket a baloldali kulturális elit ellen a „józan ész” jelszavával – ilyen típusú ütközet zajlott le 2004-ben az elnöki ismétlésre készülő George W. Bush és demokrata párti ellenfele, John Kerry között. Bush nyert, részben az elittel szembeni ellenérzésnek köszönhetően.
Az ellenérzés magyarázatát a szerzők Eric Hobsbawmtól, a neves marxista történésztől kölcsönzik, aki sajnálattal állapítja meg, hogy a kulturális elit és a szegényebb rétegek között nem jöhet létre „progresszív koalíció”. A szegények a multimilliomosokkal még csak-csak képesek azonosulni, mivel azt gondolhatják, hogy egy kis szerencsével belőlük is lehetne popsztár, de a kulturális elittel nem, mert nem képzelhetik, hogy egy kis szerencsével belőlük is lehetne Nobel-díjas.
Amerikában a vertikális mobilitás a nyolcvanas években volt a legerősebb, azóta hanyatlik. Ma a fegyveres erőkben, a popvilágban, valamint az élsportban van a legtöbb kiemelkedési lehetőség.
Ennek hátterében az áll, hogy az egyetemek, akárcsak a huszadik század első harmadában, most ismét egyre inkább a felső osztályok újratermelését szolgálják. Ezt készíti elő, hogy az állami középiskolákat a helyi adókból tartják fenn, vagyis a módosabb környékek iskolái jobb helyzetben vannak. És akkor még a drága magániskolákról nem is szóltunk. Az egyetemi tandíjak immár a közepes jövedelműek számára is alig megfizethetőek.
A diplomások átlagban jóval többet keresnek a többieknél, mégsem ők alkotják az elitet. Ma ennél jóval szűkebb kör számít elitnek, a szerzők meghatározása szerint azok az emberek, akik „nem pénz termelésére”, hanem „haszontalan dolgokra” specializálódnak. Némi gúnnyal-öngúnnyal úgy fogalmaznak, hogy az elit olyan kulturális termékek fogyasztásában leli örömét, amelyek a többséget untatják. A mai elit fő jellemzői a kulturális arisztokratizmus, a választékos nyelvhasználat és az egyenlőségpárti álláspont.
Az N+1 szerkesztői szerint az lenne a kiút, hogy teremtsenek egyenlőséget a középiskolai oktatásban, és tegyék általánosan hozzáférhetővé az egyetemi oktatást. Akkor is lenne kulturális elit, ha ez megvalósulna, de az az elit szélesebb rétegekből verbuválódna, ezért kevesebb ellenszenvet keltene, továbbá tehetségesebb lenne.
A kirekesztettek neheztelésére építő jobboldal azt sugallja, hogy a tudást nem érdemes megszerezni, elég a józan ész, s ezzel nagy károkat okoz. „De a neheztelés, amit a kirekesztett szegényebbek táplálnak az elit iránt, jogos.”