„A Nonhuman Rights Project azt tervezi, hogy hónapokon belül kezdeményezni fogja az első, állat nevében indított pert. A felperest már ki is választották. Egy fogságban élő csimpánz nevében a habeas corpusra hivatkozva kérni fogják a majom szabadon bocsátását” − írja Cris Berdik, a Boston Globe tudományos kolumnistája.
Az emberszabású majmokat megillető emberi jogok körüli vita nem új keletű. Korábban elsősorban azzal érveltek, hogy az állatok is képesek a fizikai fájdalomérzetre, aminek alapján akár a rovarokat is megillethetik bizonyos jogok. Később arra is hivatkoztak, hogy az állati DNS nem tér el döntő mértékben az emberitől, hozzátéve, hogy az állatok is képesek érzelmekre.
Újabban azonban más megközelítések kerülnek előtérbe. Will Kymlicka kanadai politikai filozófus szerzőtársával Zoopolis: az állati jogok politikai filozófiája című könyvében például amellett érvel, hogy az állatok nem valamilyen velük született sajátosságuk, hanem az emberekhez fűződő sajátos viszonyuk alapján jogosultak kvázi-állampolgári és emberi jogokra.
Mások pedig − köztük a Berdik cikkében említett Nonhuman Rights Project állatvédői, élükön Steven Wise jogtudóssal − arra alapoznak, hogy a fejlett intelligenciájú állatok önálló személyiséggel rendelkeznek. Az emberhez hasonlóan képesek érzelmekre, intelligenciával, sőt öntudattal rendelkeznek. Amiből azt a következtetést vonják le, hogy a fejlettebb állatok (az emberszabásúak mellett a delfinek, sőt akár a sertések is) „nem emberi személyiséggel” bírnak. Ezért nemcsak fájdalmat nem okozhatunk nekik, de nem is birtokolhatjuk őket: nem tarthatjuk őket rabszolgaként, hiszen nekik is joguk van szabad életet élni. Costa Rica kormánya már tervezi is az állatkertek bezárását.
A kritikusok egy része arra figyelmeztet, hogy az emberi jogok kiterjesztése az állatokra nemcsak a gyógyszerek kifejlesztéséhez szükséges állatkísérleteket lehetetleníti el, de hozzájárulhat egyes állatfajok kipusztulásához is. Hiszen ha az állatoknak is vannak szabadságjogaik, akkor nemcsak fogságban nem tarthatók, de nem is szaporíthatók a faj fennmaradása érdekében.
Mások szerint ugyan a bibliai hagyományból ered, ám a szekuláris világnézetűek számára is alapvető és eltörölhetetlen az emberi és az állati státusz közötti különbség. Hozzáteszik, hogy az emberi jogok kiterjesztése a személyiséggel bíró állatokra maga is esetleges megkülönböztetés, mert számos további, fájdalomérzésre képes, ám az emberhez hasonló értelemmel nem bíró állat önkényes kizárásával jár.
Vannak olyan megközelítések is, amelyek éppenséggel felszámolnának mindenfajta önkényes antropocentrikus megkülönböztetést a különböző organizmusok között. Hiszen az értelem, az érzelem illetve a fájdalomérzet alapján történő megkülönböztetések egyaránt az emberi nem tulajdonságai alapján állítanak hierarchiát az élővilágban.
Michael Marder filozófus, a „poszthumán” megközelítés egyik képviselője a Los Angeles Review of Booksban a minap szemlézett Növényi gondolkodás című monográfiájában amellett érvel, hogy a növények ugyan nem gondolkodnak és nem éreznek, de mégis képesek a természeti környezet hatásaira reagálva adaptálódni és génjeik szintén az ön- és fajfenntartásra késztetik őket. A növényeknek életciklusai és a szervekhez hasonlóan differenciált biológiai funkciókat betöltő részei vannak. Ha szakítunk az intelligenciát és az egyéb emberi képességeket magasabb rendűnek tételező antorpocentrikus megközelítésekkel, akkor a növényi életformákat is megilleti a tisztelet.
A francia posztstrukturalista filozófia nehezen érthető szakzsargonját használó megközelítés még a témában jártas olvasók számára is meghökkentő. A könyvnek az Amazon oldalára feltöltött eddig egyetlen recenzense egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy Marder elmélete az antropocentrikus álláspontot bíráló poszthumán megközelítések briliáns szatírája.