„A jegybankoknak túl kellett lépniük a múlt ortodoxiáin annak érdekében, hogy legalább mérsékelt növekedést indíthassanak be a gazdasági válság romjain. Most viszont ismét stagnálás fenyeget, és a termelőknek veszteséget okozó árcsökkenések elkerülése érdekében vált szükségessé, hogy a jegybankok újabb nem szokványos területekre merészkedjenek” – olvassuk az Economist vészjósló értékelését a legfrissebb inflációs adatokról.
A világ jegybankjai által beindított kvantitatív könnyítés (magyarán pénznyomtatás) elindításakor a sajtó tele volt az infláció elszabadulásával kapcsolatos vészjóslatokkal. Mára kiderült, hogy az aggodalmak alaptalanok voltak. Az infláció mértéke az EU-ban egy éve még 2,5 százalékos volt, októberre viszont 0,7 százalékra csökkent, miközben az Unió gazdasága összességében 0,2 százalékos mértékben nő – vagyis jóformán stagnál – ráadásul a foglalkoztatottság sem javul. A lassuló pénzromlás csak részben a csökkenő energiaárak következménye, hiszen az energiahordozók árváltozása nélkül számított maginfláció is egyre alacsonyabb. Amerikában valamivel jobb a helyzet, ott kissé magasabb a növekedés, és a munkanélküliség is csökkent. Hiába az eszközvásárlási programok és az alacsony jegybanki kamat, az olcsó pénz elsősorban nem a reálgazdaságot erősíti, hanem csak a különböző befektetési eszközök árát hajtja fel.
Az Economist és a szintén piacpárti Wall Street Journal szerint félő, hogy Európának az elhúzódó Japán deflációs válsághoz hasonló problémákkal kell szembenéznie. Az Economist szerint a japán gazdaság bajait az okozta, hogy a defláció miatt jelentősen visszaesett a kereslet, hiszen a háztartások a deflációs várakozások miatt a fogyasztás helyett inkább megtakarítottak, ami önbeteljesítő jóslatnak bizonyult. (A japán kormány és a jegybank együttműködésének és a nem szokványos monetáris beavatkozásnak köszönhetően az inflációt végre sikerült 1 százalékra feltornászni, bár maginfláció továbbra sincs.)
Az alacsony infláció elsősorban a súlyosan eladósodott és stagnáló dél-európai országokra nézve káros, hiszen nem tudják elinflálni az államadósságot és a bérek reálértékének csökkenésével fokozni a versenyképességet – jegyzi meg az Economist. Görögországban egyszázalékos deflációt mértek, míg Portugáliában mindössze 0,3 százalékos volt az éves pénzromlás mértéke.
Az Economist arról azonban hallgat, hogy pontosan mik is lennének azon újabb unortodox lépések, amelyekkel a kormányok és a jegybankok csökkenthetnék a deflációs nyomást. Sőt, mint az elemzők megjegyzik, az alacsony infláció üzenete az, hogy nyugodtan folytathatják a pénznyomtatást – más kérdés, hogy minél tovább tart a kvantitatív könnyítés, annál nehezebb lesz befejezni, hiszen a pénzmennyiség hirtelen csökkenése újabb gazdasági visszaesést, sőt akár válságot okozhat.
James A. Dorn, a libertárius Cato Intézet monetáris politikára specializálódott közgazdásza szerint viszont teljesen alaptalanok az alacsony inflációval kapcsolatos aggodalmak. Dorn emlékeztet rá, hogy egyebek között Ben Bernanke FED-elnök és Ken Rogoff harvardi közgazdász is beálltak az alacsony infláció veszélyeire figyelmeztetők sorába. Pedig az elmúlt másfél évszázad során Amerikában többször is alacsony infláció mellett valósult meg stabil növekedés. 1880 és 1914 között úgy nőtt az amerikai gazdaság, hogy közben a dollár vásárlóértéke alig csökkent. Hasonló volt a helyzet az ötvenes évek végétől egészen 1971-ig, az aranystandard eltörléséig.
Dorn semmi meglepőt nem talál benne, hogy az állami ösztönzés ellenére alig nő a gazdaság: a FED olcsó hitelei csak a spekulatív befektetéseket ösztönzik, és eltántorítanak a prudens megtakarítástól – véli az állam durva gazdasági beavatkozását eleve elhibázottnak tartó libertárius közgazdász. Hiába az olcsó hitelek, az emberek nem akarnak sem vállalkozásba kezdeni sem hitelből fogyasztani. Infláció ide vagy oda, inkább megtakarítanak, hiszen tudják, hogy a pénzcsapok majdani elzárása következtében csökkenni fog a kereslet. Az is nyilvánvaló, hogy a hitelprogramnak köszönhetően felhajtott tőzsdei árak előbb-utóbb kipukkadnak, ami szintén a beruházások visszafogására sarkallja a befektetőket – figyelmeztet Dorn. „Az inflációs cél emelése nem a növekedés csodaszere, hanem a stagfláció receptje.”
Dorn szerint a megoldás ezért az árstabilitás erősítése lenne. Amiből az következik, hogy a jegybanknak ellen kellene állnia a kormány nyomásának, amely a munkahelyteremtést és gazdaságélénkítést tartja a legfontosabb feladatának. A hosszú távú stabil növekedés ugyanis csak az inflációt kordában tartó szigorú monetáris politikával valósítható meg.
Dorn arra viszont már nem tér ki, hogy mi állítaná meg rövidtávon a kereslet és vele az árak további csökkenését, ha a jegybank hirtelen elzárná a pénzcsapokat.