„Nehéz lenne még egy olyan ágazatot találni, amely ennyire a gyors összeomlás jeleit mutatja” – írja a nyomtatott sajtóról a Times irodalmi mellékletében Nicholas Lemann, a Columbia újságírás-professzora, George Brocknak, a Times egykori sztárújságírójának, a londoni City University tanárának könyvét ismertetve.

A téma nem éppen új, a Metazin is hosszú évek óta figyelemmel kíséri fejleményeit, attól kezdve, hogy az internetes hírközlés gyilkos versenyt támaszt a papír alapú sajtóval szemben, egészen odáig, hogy az úgynevezett komoly polgári újságírást egyre inkább háttérbe szorítja a politikailag elfogult, harcos publicisztika. Lemann most a legfrissebb statisztikával támasztja alá az elmúlt évek aggodalmait. Az amerikai lapok hirdetési bevétele az ezredforduló óta harmadánál is kevesebbre apadt, a lapok dolgozóinak száma csaknem felére olvadt. Az Európai Unióban ennél is gyorsabban, évi tíz százalékkal csökken a lapok piaci bevétele, és a 21. században már egynegyedével zsugorodott az újságok példányszáma.

A professzor a számok ismertetésén túl azt is kifejti, miért tartja mindezt aggasztónak. Jürgen Habermast idézi, aki a demokratikus nyilvánosság létrejöttének lényegi feltételét látta a sajtó felemelkedésében, de a nemzet, mint Benedict Anderson-féle „elképzelt közösség” sem jöhetett volna létre a sajtó nélkül. Mármost az internet – amely pedig szemlátomást egyre több réteg életéből kiszorítja a hagyományos sajtót – ezt a szerepet nem képes betölteni, ugyanis Lemann szerint vélemények és egymással szögesen ellentétes állítások szertelen hangzavarát tárja az olvasó elé, nem pedig ellenőrzött forrásokra épülő korrekt tájékoztatást kínál. Külön is veszélyben forog a professzionális újságírásnak az a funkciója, hogy fontos közügyekről, például a hatalmasok visszaéléseiről időnként alapos tényanyagot tár az olvasó elé.

Brock tézise úgy hangzik, hogy a hivatásos újságírás aránylag új jelenség, nem volt mindig, és valószínűleg nem is lesz mindig. Maga az „újságíró” főnév először az 1830-as években fordult elő, az „interjú” kifejezés pedig az 1880-as évek Amerikájában született. A szakma valójában ez idő tájt, a rotációs eljárás feltalálása után jött létre, abban a formájában pedig, amelyben a ma felnőtt nemzedékek megismerték, vagyis mint a piaci bevételekből fenntartott gazdasági ágazat a második világháborút követő évtizedekben virágzott. Az egy főre eső eladott példányszám azonban már az 1950-es években is csökkent, csak akkor ez abban merült ki, hogy a kisebb lapok sorra zártak be: Brock szerint a televízió megjelenése tette tönkre őket. Mivel azonban a lakosság lélekszáma még dinamikusan nőtt, a fennmaradó lapok példányszáma még emelkedett is. Ekkor új helyzet állt elő: friss versenytársak nemigen voltak képesek piacra lépni, és a nagy médiumok a szűk versenyben magas árakat tudtak diktálni a hirdetőknek. Ebben a korszakban kezdtek tekintélyes fizetéseket adni a munkatársaknak, elsősorban persze a sztároknak. A műholdas televíziózás, majd a kábeltévék, végül pedig az internet véget vetett e kényelmes helyzetnek, sőt, megindult a hagyományos médiumok vesszőfutása. Az újságírói munkakör gyors ütemben veszít társadalmi rangjából, és Brock szerint egy napon majd furcsán hangzik majd, hogy valaha emberek tízezreit fizették a hírek rendszerezéséért, válogatásáért és kommentálásáért. Erről már régebben is szó volt a Metazinban, s akkor felvetődött, hogy a közügyekről majdan ingyen író lelkes amatőrök viszont alighanem elfogult párthívek közül kerülnek ki, akkor pedig a propaganda és az uszítás fogja megtölteni az internetet, a lapokat és az étert.

Lemann megjegyzi azonban, hogy a BBC és az Al Jazeera esetében állami forrásból tartanak fenn igen költséges és ugyanakkor sok komoly tartalmat sugárzó médiumot, s nem zárja ki, hogy ez a megoldás a jövőben is fennmarad. Hozzátehetjük, hogy akadnak továbbá önzetlen milliárdosok, akik képesek újságot támogatni: egy ilyen befektető áll Glenn Greenwald, a Snowden-botrány kirobbantója mögött, aki elhagyta a Guardiant, hogy önálló lapot gründoljon. Brock abban bízik, hogy néhány internetes oldal fenn fogja tudni tartani a hivatásos újságírást, de maga is elismeri, hogy az ezzel próbálkozó weboldalak nagy anyagi nehézségekkel küzdenek. Lemann úgy fogalmaz, hogy a hagyományos újságírás új üzleti modellje, amelyről annyit álmodoznak a szakma képviselői, nincs a láthatáron. Azt tartja a legvalószínűbbnek, hogy a világ visszatér a régi időkhöz, amikor az újságokat még nem hirdetésből tartották fenn, csak persze új technikai alapokon. Nem írja le, de eszerint alighanem az előfizetőknek kell majd megfizetniük a komoly újságírást, márpedig ha így van, akkor a műfaj az eddiginél jóval szűkebb közönséghez fog eljutni.