„A demokratáknak csak akkor van esélyük kormányra kerülni, ha még több figyelmet szentelnek a kétkezi munkásoknak. A fehér munkásosztály szerepe sokkal nagyobb, mint bármikor korábban” – írja Stanley Greenberg, az amerikai Demokrata Párt stratégája a Washington Monthlyban.
A Demokrata Párt népszerűsége töretlen a fiatalok, a kisebbségek és a diplomások körében, hagyományos bázisukat, a kétkezi munkásokat viszont egyre nehezebben szólítják meg. A városi munkások ugyan még balra húznak, ám vidéken és a déli államokban inkább a republikánusokkal rokonszenveznek. Greenberg statisztikákat idéz, amelyek szerint a déli államokban az alkalmazott fehér munkavállalók mindössze negyede szavaz a Demokrata Pártra. A déli fehér munkások a hatvanas években kezdtek jobbra tolódni, miután a Demokrata Párt felkarolta a faji egyenlőség ügyét és a polgárjogi mozgalom élére állt, a Republikánus Párt pedig egyre inkább a faji integrációt ellenző fehér szavazókat igyekezett megszólítani. Ám Amerikában összességében 2000-ben is csak 10 százalékkal volt magasabb a jobboldalra szavazó fehér munkások aránya. A 2012-es elnökválasztásra viszont minden korábbinál nagyobbra, 33 százalékra emelkedett a különbség.
Greenberg abban látja a gyors változás okát, hogy a baloldal egyre inkább identitáspolitikát folytat. A diplomások, a fiatalok és a kisebbségek érdekeit képviseli, és (a brit baloldalhoz hasonlóan) figyelmen kívül hagyja az egyszerű munkásokat. A faji és a nemek közötti egyenlőség, a bevándorlók felkarolása és a melegházasság ügyének zászlóra tűzése nem segít a vidéki kétkezi munkások megnyerésében. Különösen nem ott, ahol a kispolgári értékek erős vallásossággal társulnak.
A kétkezi fehér munkások nélkül viszont aligha lehet választást nyerni – figyelmeztet Greenberg. Igaz ugyan, hogy az iparban egyre kevesebben dolgoznak, ám ha a munkásosztályhoz soroljuk a szakképzettséget nem igénylő, repetitív feladatokat végző, az egészségügyben és a szolgáltató szektorban alkalmazott, avagy önálló vállalkozóként dolgozó, részben irodai munkát végző „fehérgalléros proletárokat” is, akkor már egyáltalán nem elhanyagolható a munkások szavazati aránya. Greenberg számításai szerint a fehér férfiak fele, a nők 40 százaléka sorolható a „posztindusztriális munkásosztályhoz”.
Azért is lenne fontos, hogy a baloldal hatékonyabban szólítsa meg a fehér munkásosztályt, mert ezzel csökkenthetné a polarizációt – jegyzi meg a kérdés kapcsán Ruy Teixeira és John Halpin. A két politológus szerint a baloldal erősödése a munkások körében arra kényszerítené a jobboldalt, hogy nyisson a kisebbségek és a diplomás fiatalok felé, ami enyhítené az ország ideológiai megosztottságát.
A fehér munkások megszólítása nem is lenne különösebben nehéz – véli Teixeira és Halpin. Az amerikai fehér munkások hagyományosan kisállam-pártiak, de egyre inkább belátják, hogy a jóléti állammal ők is jól járnának. Közvélemény-kutatások szerint a kétkezi dolgozók leginkább a növekvő egyenlőtlenség miatt aggódnak és a lecsúszástól félnek. Kétharmaduk fontosnak tartaná, hogy a gazdasági növekedés előnyeit ne csak a felső egy százalék élvezze. 67 százalékuk egyenesen úgy gondolja, hogy az államnak a nagyvállalatok helyett a középosztályt kellene inkább támogatnia.
Bár az idősebbek többsége ellenzi az állami újraelosztás növelését, a fiatal munkások 61 százaléka a kormányzattól várja az egyenlőtlenség csökkentését, és egyúttal – diplomás kortársaihoz hasonlóan – a kulturális sokszínűséget is értéknek tekinti. Mindebből pedig az következik, hogy a munkások egyre könnyebben megszólíthatók a hagyományos baloldali programokkal. A baloldalnak „az etnikai kisebbségekre összpontosító, ártalmas és fölösleges diskurzus” helyett egyszerűen csak vissza kellene térnie a hagyományos, az identitáspolitika megjelenése előtti osztályalapú érveléshez – javallja Teixeira és Halpin.