„A történelem ritkán szállítja a várt fejleményeket, a remélteket pedig még annál is ritkábban” – keseríti el az olvasót a Stratfor Intézet honlapján George Friedman, az alapító vezető elemző.

Friedman most közli harmadik cikkét az európai integráció válságáról, és ezekben egyenként körüljárja a válságjelenségeket, amelyekről a napokban jelentetett meg összegző tanulmánykötetet. Első cikkében azt jósolta, hogy a növekvő terrorveszély előbb-utóbb olyan intézkedésekre kényszeríti az európai államokat, amelyek szögesen ellentétesek a bevett liberális államszervezési elvekkel. A másodikban azt fejtette ki, hogy ha az európai államok nem állnak jót egymásért pénzügyileg, márpedig nem állnak, akkor az Unió széthullásra van ítélve. 

A harmadikban arról van szó, hogy mivel az európai integráció nagy ígérete nem teljesül, egyre erősödnek a rendszerellenes pártok, ennek pedig, demokráciákról lévén szó, szükségképp rendszerszerű következményei lesznek. A hagyományos nagy mérsékelt pártokat évtizedeken keresztül mindig újraválasztották, és kívülről semmi nem zavarta meg váltógazdaságukat, amíg úgy látszott, hogy aki csatlakozik az Unióhoz, az felzárkózik az élen haladókhoz. Ez nem következett be ugyan, de a gazdaság a perifériákon is nőtt, s vele emelkedett az életszínvonal is.

Sokan ma is azt gondolják, hogy a görögországi választások győztese, az Unió eddigi működését rendszerszinten kritizáló Sziriza párt anomália, rendellenes jelenség. Friedman szerint viszont csak előőrse annak, ami másutt is várható. Más országokban is emelkedőben vannak a rendszertagadó pártok, jobb- és baloldaliak egyaránt. Ellenzik a megszorításokon és a szabad tőkeáramláson alapuló bevett gazdaságpolitikát, és veszélyeztetik a középerők uralmát, mivel azokat a közép- és alsó rétegeket képviselik, amelyek a régi nagy pártokat teszik felelőssé lecsúszásukért. Köztük csak „a faji felhangokban” van különbség, továbbá ezzel összefüggésben abban, hogy a jobboldaliak a határok lezárását fontolgatják a bevándorlás megállítása céljából. A jobboldali rendszertagadó pártok ezzel a munkaerő szabad áramlásának elvét kezdik ki, aminek a tétje sokkal nagyobb, mint az euróövezetből való kiszakadás, holott a legtöbb elemző ettől tart leginkább. Magyarország példája megmutatta, hogy a nemzetállam, ha baj van, meg tudja védeni a polgárait az adósságválságtól, és ezt Görögország az euróövezeten belül is megteheti, de az euróövezeten kívül is. Amit nem tehet meg, az az adósságtörlesztés. Egyrészt az adóssághegy ma már kezelhetetlen, másrészt a menetrendszerű törlesztés politikai öngyilkosság lenne.

Az igazi probléma tehát nem ez, hanem a szabad piac kikezdése. A munkaerő szabad áramlása alapelv az Unióban. Márpedig nemcsak a bevándorlók okoznak gondot, hanem a bolgár munkások is, akik az olaszországi bérek töredékéért is hajlandók dolgozni. Igaz, hosszabb távon a protekcionizmus árt a gazdaságnak, de a társadalmilag deklasszálódó tömegeknek nincs annyi idejük, hogy távlatokban gondolkodjanak. Ha pedig a munkaerő áramlását korlátozzák, ugyan ki állítja, hogy az árukét nem fogják, ha egyszer ezzel hazai munkahelyeket menthetnek meg? Ez halálos lenne az exportfüggő Németországnak, amely bruttó hazai termékének felét külföldön értékesíti. Csakhogy – figyelmeztet Friedman –, az olyan szabadkereskedelmi övezet, amelyben a legnagyobb ország nem nettó importőr, nem fenntartható. Ha az Egyesült Államok elárasztaná termékeivel Kanadát és Mexikót, vége lenne az észak-amerikai szabadkereskedelmi övezetnek.

Mindent egybevetve tehát Friedman úgy látja, hogy a mai európai rendszer nem maradhat változatlan. Nem az a kérdés, hogy megmaradhat-e olyannak, amilyen ma, hanem hogy mivé fog változni és mikor. Mint az ukrajnai események mutatják, semmi sincs kizárva, még a háború sem. Minthogy az európai intézményrendszer válságban van, nem korai feltenni a kérdést, mi lesz Európa sorsa. Friedman nem tudja a választ, mindenesetre nem optimista.