„A kulturális kategóriák intézményesülése az identitások rögzüléséhez vezet. Amikor a kormány etnikai szervezetekhez csatornáz át pénzügyi forrásokat és politikai hatalmat, hivatalos elismerésben részesít egyes identitásokat, míg másoktól megtagadja ezt az elismerést” – olvassuk Kenan Malik filozófus tanulmánynak is beillő esszéjét a Foreign Affairsben.
Mint arról a Metazin korábban beszámolt, Malik a hagyományos szociális érzékenység helyett identitáspolitikát folytató baloldalt vádolta az iszlám bevándorlók radikalizálódásáért. Legújabb cikkében is hasonló gondolatmenetet követ.
A intézményes multikulturális politika valójában nem képviseli a sokszínűséget – véli Malik. A multikulturális politika a kultúrákat gyakran zárt egységként kezeli. A különböző kultúrák sokszínűségének intézményesítése rögzíti az adott etnikai, vallási és kulturális közösség határait, így a „monokultúrák pluralizmusa” a gyakorlatban az egyéni sokszínűséget korlátozza.
Malik szerint ennél is nagyobb probléma, hogy a multikulturalitás nagyrészt maga hozza létre az intézményesített csoportidentitásokat. „A sokszínűség intézményesítése etnikai és kulturális csoportokba sorolja az egyéneket, például a muszlim közösség részeként ismeri el őket. Vagyis az intézményesülés maga hozza létre azokat a csoportokat, amelyek érdekeit elő kívánja mozdítani.” Gyakran anélkül, hogy a bevándorlók kérték volna. „Az európai politika elterjedt mítosza szerint a kormányok az elismerésre vágyó kisebbségek igényeire reagálva hoztak létre multikulturális intézményeket. A kulturális asszimiláció kérdései azonban elsősorban a politikai elitet foglalkoztatták, a bevándorlókat egészen a közelmúltig viszont nem” – írja Malik.
Az intézményesülés nemcsak a politikailag legitim etnikai, vallási és kulturális csoportok határait jelöli ki, de egyúttal az egyes csoportok képviselőjeként elismert szervezeteket hatalmi pozícióba hozza. Ezeknek a szervezeteknek elemi érdeke az adott etnikai vagy vallási csoport fenntartása és minél nagyobb anyagi támogatás kiharcolása, ami a különböző kisebbségi csoportokat gyakran szembeállítja egymással.
A baloldal társadalompolitikájában a kultúra vette át az osztály helyét. A hátrányos helyzetű osztályok helyett egyre inkább a hátrányos helyzetű etnikai kisebbségeket állította a figyelem középpontjába, és a multikulturális toleranciára hivatkozva magukra hagyta a bevándorlókat, akik így a társadalom szélére sodródtak – állítja Malik Nagy-Britannia és Németország példájára utalva.
Mindebből azonban nem következik, hogy a kulturális asszimiláció lenne a megoldás – teszi gyorsan hozzá. A multikulturalizmussal kapcsolatos kritikák egy része szalonképes retorikába burkolt bevándorló ellenesség, sőt rasszizmus – figyelmeztet a filozófus. Ráadásul a kulturális asszimiláció nem oldja meg a problémákat. Franciaország ezt az utat választotta, ám a kulturális értelemben francia második és harmadik generációs bevándorlók szociális értelemben nem kevésbé elszigeteltek. „Nagy-Britanniában a multikulturális politika a társadalom fragmentálódásának elismerése és egyben oka. Paradox módon Franciaországban az asszimiláció politikája vezetett ugyanide.”
Mi lenne hát a megoldás, ha sem a multikulturális politika, sem az asszimiláció nem segíti elő a bevándorlók társadalmi integrációját? Malik szerint az államnak minden polgára számára egyenlőséget kell garantálnia. Sem multikulturális politikára, sem asszimilatorikus misszióra nincs szükség. Az államnak a diszkrimináció felszámolása és az esélyegyenlőség erősítése a feladata. A kulturális identitások fenntartása legyen a polgárok magánügye, így az állam legalábbis nem segíti elő tevőlegesen az etnikai elkülönülést.