„Szíria csak a jéghegy csúcsa” – olvassuk a Foreign Policy hasábjain a Metazin régi ismerősétől, Stephen M. Walt harvardi professzortól.

Walt korábbi írásaiból tudjuk, hogy sok mai nemzetközi konfliktusért a dogmatikus „elvi” külpolitikát tartja felelősnek, amely a kétségkívül igazságtalan helyzeteket úgy igyekszik megváltoztatni, hogy figyelmen kívül hagyja a beavatkozás következményeit, és ezzel nem javít, hanem ront a helyzeten. Európának azt javasolja, hogy a tömeges bevándorlás kezelésében kerülje el ezt a csapdát, mert különben nemhogy az integráció, de az európai társadalmak szövete is felbomolhat.

Szíriában aligha tér vissza az élet egyhamar a rendes kerékvágásba, ezért a tömeges kivándorlás nyilván folytatódik. De ha megszakadna is, további ázsiai országokból újabb és újabb százezrek tartanak Európa felé a jövőben. Walt azonban ennél is sokkal tömegesebb afrikai kivándorlásra számít. Nem tekint száz évre előre, mint a Metazin egy korábbi szemléjének ultrakonzervatív forrása, amely négymilliárd afrikai lakost vetített előre a jövő század elejére. Csak harmincöt éves távlatot jelöl meg, és biztosra veszi, hogy ez idő alatt a nagy lélekszámú afrikai országok lakossága megkétszereződik. A helyi rendszerek nem lesznek képesek megfelelő életfeltételeket nyújtani ennek a hatalmas embertömegnek, az észak-afrikai partvidék államai pedig aligha fogják tudni feltartóztatni a kivándorlók áradatát.

Európa lakossága csökken, vagyis szüksége lesz bevándorlókra. De nem akárhányra és nem akármekkora hullámokban. Az amerikaiak tudják, hogy a bevándorlás és szabályozása mindenképpen érdekeket sért, és az optimális megoldásra kell törekedni, amely sosem lesz tökéletes. Európának nehéz rászánnia magát a külső határok védelmére, mert csak nemrég számolta fel a vasfüggönyt, és még most is megvetéssel beszél Donald Trump amerikai republikánus elnökjelölt-aspiránsról, aki falat kíván felhúzni a mexikói határ teljes hosszában. Továbbá Európa leépítette fegyveres erőit, mert azt gondolta, hogy immár nem lesz rájuk szükség. Márpedig lesz, másként nem tudja szabályozni a bevándorlást. Ez hatalmas költséggel fog járni, de sokkal többe kerül, ha az Unió visszariad a feladattól. Akkor ugyanis rövid idő alatt megváltozik az európai társadalmak kulturális összetétele, ami kiszámíthatatlan konfliktusok forrása lesz. 

Az Unió mindig a közösség javára szeretne minél több szuverenitást átterelni a tagállamoktól. Hát itt a lehetőség, hogy a határőrizet ügyében megtegye. A szuverenitás ugyanis ott kezdődik, hogy egy államalakulat megszabja, ki léphet be a határain és ki nem. Az európai közös bürokrácia felduzzasztása és a közös pénzpolitika ennél sokkal kevésbé fontos. Szörnyű és igazságtalan, ha valaki, aki borzalmas körülmények között él, nem választhatja Európát új hazájául. Mégis ez a realitás. Ahogy nem lehet minden jelentkező állam tagja az Uniónak, ugyanúgy nem költözhet Európába mindenki, akinek ez a vágya. Európának éppen elég gondja van, a gazdaságiaktól a politikaiakig, amelyek már-már szétfeszítik az Unió kereteit. A tömeges, ellenőrizetlen bevándorlás ezeket mind csak súlyosbítja. Megoldásuk első lépéseként nem lenne rossz, ha az Unió radikálisan változtatna határvédelmi rendszerén és bevándorlás-politikáján – javallja Walt.