„A szándék jó, de a kivitelezés hibás. A gyűlölködés és a hazugság ugyanis nem törvénysértő” – kommentálja Markus Reuter a német Netzpolitik médiamagazin elemzője a német igazságügyi minisztérium törvénytervezetét, amelynek célja az internetes uszítás és az álhírek kiszűrése volna.

A tervezet kötelezné a nagy, kétmilliós látogatottságú portálokat, hogy távolítsák el az erőszakra uszító, a gyűlöletkeltő és az álhíreket terjesztő oldalakat. A javaslat kiterjed a vallási-, világnézeti közösségeket sértő tartalmakra és a nemzeti szimbólumok gyalázására is. A szigorú tartalomszűrési szabályok alól lényegében csak azok a médiaportálok kapnának felmentést, amelyeknek tartalmát saját szerkesztőség állítja elő és szabályozza. Az előírások tehát minden olyan portálra vonatkoznának, amelyre a felhasználók is tölthetnek fel tartalmat. A javaslat értelmében a szolgáltatóknak panasz esetén huszonnégy óra alatt meg kell vizsgálniuk és el kell távolítaniuk a nyilvánvalóan törvénybe ütköző tartalmat – a nehezebben besorolható tartalmak esetében egy hét áll a rendelkezésükre. A szabálysértő oldalak üzemeltetői 50 ezertől 5 millió euróig terjedő pénzbírságra számíthatnak. A szigorú szabályozás hátterében minden bizonnyal az álhírekkel kapcsolatos félelmek és az ősszel esedékes szövetségi választások állnak.

Reuter szerint a tervezet több szempontból is aggályos. Mindenekelőtt súlyos problémának tartja, hogy a javaslat értelmében a szolgáltatóknak kell elbírálniuk, hogy mi számít törvénysértő tartalomnak. Ami lényegében annyit tesz, hogy az állam magáncégekre bízza a döntést. A német kormány ilyen irányú korábbi együttműködése a Facebookkal eddig is erőteljes bírálatokat váltott ki.

A cenzúra kiszervezése már önmagában is problematikus. A törvénytervezet ráadásul nem határozza meg pontosan, milyen tartalmakat kell törölni. Hogyan döntse el a szolgáltató, hogy egy sértőnek ítélt tartalom vajon törvénybe ütközik-e? És mi számít álhírterjesztésnek? Vajon a részigazságokat avagy ferdítéseket tartalmazó beírások is tiltólistára kerülnek-e? És egyáltalán, mióta törvénytelen az álhírek szándékos avagy tudatlanságból fakadó terjesztése?

Reuter szerint a tervezet nem biztosít garanciákat a szólásszabadság védelmére. A javaslat lényegében megfordítja a bizonyítási kényszert: a törölt tartalom szerzőjének joga van a bírósághoz fordulni. Ám ez nem sokat ér, hiszen a pereskedés hónapokig, sőt évekig is elhúzódhat, ez alatt pedig a törölt tartalom jelentőségét veszti. Mint arra több médiajogász is felhívta a figyelmet, a szolgáltatókat nagy összegű bírság fenyegeti, és ezért aligha kétséges, hogy nem kockáztatnak, hanem a legkisebb gyanú esetén is inkább törölnek majd. Mivel a törvény hatálya nem csak a közösségi oldalakra, hanem a Youtube-ra és a Dropboxra is kiterjed, a cenzúra előtt rendkívüli lehetőségek nyílnak meg – figyelmeztet Reuter. Cikke végén megemlíti, hogy a német konzervatívok csak első, kis lépésnek tekintik a törvénytervezetet az internet megtisztításához. Reuter belegondolni sem mer, milyenek lesznek majd a nagyobb lépések.

Alexander Kissler médiatudós azt reméli, hogy a tervezetből nem lesz törvény. Mint a Cicero magazinban kifejti, a törvény értelmében a szolgáltatóknak – hacsak nem akarják a súlyos pénzbüntetést megkockáztatni – minden olyan tartalmat törölniük kell, amelyet valaki sértőnek érez. Kissler nem vitatja, hogy a Timothy Garton Ash legújabb könyvében „a történelem legnagyobb szennycsatornájának” nevezett internetes közösségi oldalak és fórumok nem az érdemi vitát szolgálják. Csakhogy akkor sem alakul ki egészséges nyilvánosság, ha boldog-boldogtalan cenzúráztathatja, amit bántónak tekint.