„A szakértelem leértékelődése az irodalom tekintélyét is megtépázta. Így viszont semmi sem állhat a demagógia útjába” – olvassuk Eric Bennett irodalomtudós esszéjét a Chronicle of Higher Education felsőoktatási magazinban.
Az egyetemi elit külön világban él, és értetlenül áll a közhangulat változásai előtt, ezek ugyanis az ő szempontjából tökéletesen irracionálisnak látszanak. Különösen a többnyire baloldali bölcsészek emésztik meg nehezen például Donald Trump elnökké választását. „Az amerikai politika iránya homlokegyenest ellentétes a filozófusok, irodalmárok, történészek, művészettörténészek, gender professzorok és az etnikai kérdésekre szakosodó professzoriátus értékeivel” – írja Bennett. Az egyetemi elefántcsonttoronyban élő tudósok számára nehezen felfogadható, hogyan is győzhet a választáson egy olyan politikus, aki a tanult elit – írott és íratlan – normáit gyakran szándékosan is felrúgja. Trump nyelvezete és céljai szöges ellentétben állnak a kifinomult bölcsészek ízlésével, és többnyire kapitalizmusellenes, toleranciaközpontú és alapvetően tekintélyellenes, individualista normáival.
Bennett nem rejti véka alá, hogy ő maga is az elit elleni lázadás győzelmeként értékeli Trump sikerét. Viszont úgy véli, hogy a lázadás sikerét a kritikai értelmiség alapozta meg. A hagyományosan a magas kultúra továbbadását és az alapvető kulturális és erkölcsi normák megőrzését szolgáló bölcsészoktatás az elmúlt fél évszázad során radikálisan átalakult – írja Bennett. A második világháború után még létezett irodalmi kánon, és az aktuálpolitika fölött álló magas kultúra világosan elkülönült a popkultúrától. A hatvanas évektől azonban a bölcsészoktatásban egyre inkább elterjedt a baloldali posztmodern szemlélet. A bölcsészek fellázadtak a hagyományos tekintélyek és értékek ellen, mondván, hogy a kánon és az alapvető normák nem örök értékek, hanem maguk is a politikai hatalom termékei és egyben legitimációs eszközei. A többnyire baloldali elkötelezettségű posztmodern relativista filozófia és a társadalmi konstruktivizmus összefoglaló címen ismert szociológiai megközelítések szerint maga az abszolút igazságra törekvés sem más, mint leplezett hatalmi törekvés, az elnyomás eszköze. Minden álláspont egyaránt tiszteletet érdemel, még a zagyvaság is egyenértékű a tényszerű leírásokkal, az összeesküvés-elméletek éppolyan legitimek, mint bármilyen tudományos hipotézis. (Amiben, tegyük hozzá, van is némi igazság, elvégre a tudományos forradalmak születésükkor nem sokban különböznek az összeesküvés-elméletektől – más kérdés, hogy később bebizonyítják őket.)
Bennett szerint legjobban az irodalomoktatásban érhető tetten a változás. Ma irodalmi kánonról, klasszikusokról beszélni jó esetben maradinak, rossz esetben politikailag érzéketlen hübrisznek számít. A bölcsészek feladták a magas kultúra védelmét, helyette az olcsó sikert hozó popkultúrának és egyéb populáris irányzatoknak szentelik a figyelmüket, és persze ezeket is elsősorban az elnyomással kapcsolatos ideológia szempontjából tárgyalják. Ma már Madonna, az Eltűntek című tévésorozat és a Harry Potter regények is éppoly legitim kutatási témák, mint Shakespeare – írja Bennett.
A posztmodern szemlélet nemcsak a kulturális kánont, de a bölcsészek tekintélyét is lerombolta – folytatja. Mint a konzervatív liberális Louis Menand eszmetörténész a posztmodern kapcsán epésen megjegyezte, ha minden vélemény egyaránt legitim, és a szakértelem csak hatalmi kérdés, akkor bölcsész-tekintélyekre sincs szükség. Ezek után furcsa, hogy az egyetemi elit valamiféle hagyományos értékeket kér számon a népszerűségre törekvő politikusokon.