„Tulajdonképpen mi is az átverés tanulsága, már ha van egyáltalán?” – kérdezi Justin Weinberg a Daily Nous filozófiai magazinban az október elején kirobbant publikációs botrányról.

Mint arról a magyar sajtó is beszámolt, három tudós közel egy év alatt 21 áltanulmányt írt és próbált publikálni társadalomtudományi szakfolyóiratokban. A tanulmányok többsége genderügyi és faji kérdésekkel foglalkozott. A szerzők igyekeztek abszurd, szándékoltan teljesen komolytalan kutatásokat kitalálni, amelyeket aztán az adott tudományterület zsargonjával fűszereztek. A szakfolyóiratok hét tanulmányt elfogadtak, hét esetében még nem zárult le az elbírálás, és csak hatot utasítottak vissza. A publikált tanulmányok egyike a portlandi kutyák közötti szexuális erőszak kérdését tárgyalta, egy másik az elhízott alakot megcélzó testépítés népszerűsítését szorgalmazta a kövérekkel szembeni előítéletek csökkentése érdekében. Megjelent továbbá az az írás is, amely azt állította, hogy az anális szexuális segédeszközök kipróbálása csökkenti a férfiak körében a homoszexualitással és a transzszexualitással kapcsolatos előítéleteket. Elutasítottak viszont egy tanulmányt, amely azt állította, hogy a maszturbációt szexuális zaklatásnak kell tekinteni (mondván, hogy már a beleegyezését nem adó „partner” puszta elképzelése is helytelen).

Ahogyan a korábbi hasonló esetekben, mint például a Sokal-botrányban, az áltanulmányok szerzőinek célja az volt, hogy leleplezzék a tudományos zsargonba bújtatott ostoba posztmodern társadalomtudományos zagyvaságokat. Másrészt azt is szemléltetni akarták, hogy a faji és genderkérdésekre szakosodott „sérelmi tudományok” nem a tudományosság elvét követik, hanem a baloldali politikai korrektség ideológiájának terjesztését szolgálják.

A szerzők önleleplezése után nagy vita robbant ki. A jobboldal és az identitáspolitikával szemben szkeptikus liberálisok jellemzően igazolva látják a feltételezést, miszerint a népszerű faji és gendertudományok légből kapott ostobaságok, amelyek az áldozatiság kultúrájának a baloldalon népszerű ideológiáját terjesztik. A másik oldal szintén legsötétebb gyanújának beigazolásaként értelmezte a történteket. Két genderprofesszor, Laurie Essig és Sujata Moorti a Chronicle of Higher Education hasábjain azt fejtegeti, hogy az áltanulmányok szerzői a gendertudományok elleni jobboldali háború ügyét szolgálják, sőt, azt sem tartják kizártnak, hogy egyenesen valamilyen konzervatív kultúrharcos kör finanszírozta a projektet azzal a szándékkal, hogy elhallgattassa a nemek közti igazságtalanságokat feltáró tudósokat.  A mérsékeltebbek, mint például Yascha Mounk harvardi politológus szerint mindkét szélsőséges értelmezés ferdít. A jobboldal nem veszi figyelembe, hogy számos tanulmány nem jutott át a szűrőn, a politikai támadást orrontó baloldaliak pedig megfeledkeznek róla, hogy a szerzők maguk is liberális baloldalinak vallják magukat.

Weinberg is arra mutat rá, hogy néhány hamis cikk alapján nem szabad általánosítani, és egész tudományterületeket fölösleges zagyvaságnak nevezni. Mindazonáltal elismeri, hogy vannak az esetnek tanulságai. Először is az, hogy a tudományos közösség a hamisítást nem tudja kiszűrni. Mint arra mások felhívják a figyelmet, az áltanulmányok megírását komoly kutatómunka előzte meg. A kéziratok hivatkozásai és elméleti irodalma releváns és alapos volt. Az elfogadott tanulmányok többsége nem létező empirikus kutatásra hivatkozott. Vagyis a szerzők csaltak és adatot hamisítottak, nem pedig pusztán a tudományos zsargonra, és az elfogult politikai üzenetre vonatkozó elvárásokat játszották ki. A tények hamisítását nemcsak a kulturális és gendertudományok esetében, hanem más tudományterületeken is nehéz ellenőrizni. Az empirikus adatokkal való szándékos csalást nemcsak a társadalomtudományos folyóiratok szemlebizottságai, hanem a természettudományos bírálók sem tudják kiszűrni. A közgazdaságtan esetében is előfordul az ilyesmi. Mint arról a Metazin is beszámolt, az egzakt tudományok esetében is ipari méretű a kutatási eredmények hamisítása.

Még ha így van is, mindez még súlyosabb kérdéseket vet fel. Mint arra Sebastian Hermann a Süddeutsche Zeitungban rámutat, az az igazán nagy baj, ha a szándékosan abszurd témájú áltanulmányok valóban nem különböznek az őket megjelenítő folyóiratokban publikált egyéb, tudományos szándékkal írt munkáktól.