„Az újságírás hirdetési bevételekből fenntartott aranykorának visszatéréséről álmodozó sajtómunkások a középiskolai végzettséggel is biztos állást és jólétet garantáló időket visszasíró Közép-Nyugat nosztalgikus gyári munkásaihoz hasonlítanak. Az aranykor mindkét esetben gazdasági és politikai körülmények egyedi és visszahozhatatlan együttállásának eredménye volt. Hogyan magyarázzák a köztársaság fennmaradását azok, akik szerint a demokrácia fennmaradása az újságírás múlt századi formájának függvénye?” – mereng a fizikusból befektetési tanácsadóvá, majd techguruvá avanzsáló Antonio García Martínez az újságírás és a demokrácia viszonyáról a Wired magazinban.
A Metazin másfél évtizeddel ezelőtti indulása óta rendszeresen beszámol azon aggodalmakról, amelyek a sajtó átalakulását a demokráciára fenekedő veszélynek tekintik. A minőségi média szenved, lapokat zárnak be, a megmaradók egyre kevesebb újságírót foglalkoztatnak, a médiatáj elsivatagosodása fenyeget. Az objektív sajtó helyét a szektás propaganda, az álhírek és a bulvár veszi át, ami pedig aláássa a demokrácia működéséhez elengedhetetlen nyilvánosságot.
García Martínez elismeri, hogy a sajtó nagy átalakuláson megy keresztül. Az internet és a közösségi média térhódításával a hirdetési bevételekből élő, és aránylag mérsékelt hangvételű újságok napja leáldozóban van. Helyüket a kisebb, sokkal határozottabb véleményt megfogalmazó, sőt gyakran egyenesen pártpropagandát folytató véleményvezérek és platformok veszik át.
Ettől azonban aligha dől össze a demokrácia, véli García Martínez. A ma már nosztalgiával felidézett huszadik századi sajtó sem volt objektív. A 20. században a mértékadónak mondott nagy, országos lapok mindegyike valamelyik politikai párt irányába húzott. Sőt, a tényfeltárásban sem mindig jeleskedett. García Martínez felidézi, hogy a minőségi tényfeltárás állítólagos aranykorában sem leplezte le a média az Enron csalását, sem az iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos hazugságokat. A 19. század vége előtt pedig az újságírás lényegében pártsajtóként működött, és még csak az elfogulatlanság, a kiegyensúlyozottság látszatára sem törekedett.
García Martínez képmutatónak, sőt arrogánsnak tartja azokat az újságírókat – mint például a New York Times korábbi szerkesztőjét, a könyve kapcsán plágiumbotrányba keveredett Jill Abramsont –, akik a piaci szemlélettel szemben vívnak szélmalomharcot, és a minőségi újságírásra hivatkozva a veszteséges működés ellenére is ragaszkodnak az újságírás általuk helyesnek tartott formájához. García Martínez kitér a New York Times megugró előfizetési számaira is, amelyet általában a minőségi újságírás iránti igény bizonyítékának tekintenek. García Martínez szerint erről szó sincsen: a New York Times új előfizetői nem a kimért és objektív tájékoztatás reményében veszik a lapot, hanem azért, mert ideológiai muníciót remélnek a lap által folyamatosan támadott Trump ellen. Amiben García Martínez szerint nincs is semmi kivetnivaló.
Cikke végén a szerző felteszi a kérdést, hogy az amerikai demokrácia születésének legendás alakjai, például Benjamin Franklin avagy Samuel Adams vajon utóvédharcot vívnának-e a 20. századi sajtóért. García Martínez határozottan úgy véli, hogy ez kizárt. A nosztalgikus kesergés helyett inkább megragadnák a közösségi média és egyéb platformok teremtette lehetőséget, hogy erőteljes hangvételű és pártos médiát hozzanak létre. Az is lehet, hogy írott sajtó helyett inkább podcastot készítenének. Bármit, ami bátran vállalja a sarkos véleményeket, és az olvasók figyelmének elnyeréséért akár a trollkodásra is hajlandó. Ha az amerikai demokrácia a 18. században a korabeli sajtóviszonyok között is meg tudott erősödni, akkor ma sem kell a szektás és radikális médiától félteni.