„Ahogyan a médiapiacon csökken a hirdetők befolyása, és nő a támogatók és az olvasók jelentősége, az újságírás kiszabadul a semlegesség purgatóriumából, és olyan hangon szólalhat meg, amely elfogadhatatlan lett volna egy 20. századi napilapban. Az újságírás sokkal átpolitizáltabbá válik, de közben szórakoztatóbb is lesz” – jósolja Derek Thompson, az Atlantic magazin publicistája.

Thompson tavaly, éveleji médiaügyi cikkében azt jósolta, hogy a média bajai tovább fognak mélyülni, és a piacvezető sajtó csakúgy, mint a feltörekvő digitális média válsága súlyosbodik. Nagy kockázatot persze nem vállalt Thompson, hiszen régóta tartó folyamatokról van szó. Az újabb számok mindenesetre igazolják a félelmeket. A minőségi média szenved, lapokat zárnak be, a megmaradók egyre kevesebb újságírót foglalkoztatnak, a médiatáj elsivatagosodása fenyeget.

Thompson újabb cikkében arra mutat rá, hogy a média válságát nem kizárólag a hirdetési piac 90 százalékát uraló Google és a Facebook okozza. Még ha a két nagy szereplő piaci monopóliuma megtörne is, a minőségi média akkor sem kerülne jobb helyzetbe. A hirdetési piac egyre kevésbé kötődik a sajtóhoz. Minden online szolgáltatás nagy konkurencia, amelynek jelentős számú felhasználója van. Az Amazon csakúgy, mint az Apple igyekszik betörni a hirdetési piacra, és az Uber is hasonló terveket dédelget.

A hagyományos média egyelőre nem tudja, hogyan lehetne pótolni a kieső reklámbevételeket. Mindez elbizonytalanítja az üzleti befektetőket. Sokak szerint csak a tehetős adományozók segítsége jelentheti a túlélést. Thompson elismeri, hogy van erre is példa, de azért kétli, hogy a jótékonyság mindig önzetlen lenne. A gazdag mecénások támogatásával működő sajtó egyáltalán nem biztos, hogy az elfogulatlan tájékoztatást szolgálja, hiszen a jótékonykodó milliárdosoknak is lehetnek üzleti céljai avagy politikai ambíciói.

Mindennek fényében Thompson úgy látja, hogy nincs egyszerű recept a média válságának megoldására. Sőt, talán egyáltalán nincs rá mód, hogy a fősodorhoz tartozó sajtó a korábbi formában fennmaradhasson. Thompson felidézi, hogy a 20. század második felében a mértékadó sajtó, ha nem is volt teljesen elfogult , de legalább igyekezett mérsékelt és objektív maradni, hiszen a politikai szempontból viszonylag sokszínű olvasótábort csak így lehetett megtartani. Ahogy azonban egyre több lett a sajtótermék, mindegyik egyre kisebb, politikailag rendszerint homogén olvasótábort vett célba. Márpedig ha az előfizetők tartják el az újságot, az szintén nem kedvez a semleges tájékoztatásnak, hiszen az olvasók sokszor saját világnézetük megerősítését, semmint pártatlan beszámolókat várnak.

Thompson úgy látja, hogy a 21. századi sajtó sokkal jobban fog hasonlítani a 19. századihoz, mint a 20. századihoz. A 19. századi lapok egyértelműen gazdasági és politikai érdekkörökhöz kapcsolódtak. Mivel a politikai mozgósítás, a közvélemény befolyásolása volt a céljuk, az objektivitásnak és az elfogultságnak még csak a látszatára sem törekedtek. A 19. századi sajtó lényegében pártsajtó volt. A digitális viszonyok most az ilyen médiának kedveznek.

Thompson mindazonáltal nem látja kilátástalannak a helyzetet. A pártsajtó és a befolyásos mecénások által finanszírozott, szintén elfogult média is jobb, mint a semmi. Sőt, az ilyen média legalább szórakoztató, hiszen mondanivalóját nem kell patikamérlegen méricskélnie az elfogulatlanság látszatának fenntartása érdekében. És, tehetjük hozzá, a tájékozódni vágyó polgár akkor sem esik kétségbe, ha minden újság szektás, ám minden érdekcsoportnak van saját médiája.