„A szociáldemokrata pártok visszaszorulása már több mint két évtizede tart. A jobboldali bevándorlásellenes félelmek körüludvarlása azonban nem gyógyír a bajaikra” – olvassuk Cass Mudde elemzését a Guardianben.

A populizmus holland szakértője felidézi, hogy a baloldalon is egyre többen szorgalmazzák a bevándorlásellenes retorika átvételét. Azt remélik, hogy ezzel a szociáldemokrata pártok visszanyerhetik a kétkezi munkások bizalmát – és persze szavazatát. A közelmúltban Hillary Clinton, Tony Blair és Matteo Renzi is úgy nyilatkozott, hogy a baloldal csak a szigorúbb bevándorlási szabályok támogatásával kerülhet hatalomra.

Az érvelés azon a széles körben osztott feltevésen alapul, hogy miközben a hagyományos baloldali pártok a multikulturalizmus eszméjét karolták fel, fő bázisukat, a kétkezi munkásokat a maga bevándorlásellenes retorikájával elhódította a populista jobboldal. Mudde szerint ez azonban többszörös tévedés. Egyrészt azért, mert a kétkezi munkások egy része mindig is jobboldali konzervatív pártokra szavazott, másrészt azért, mert szerinte a baloldal leginkább csak szólamaiban volt multikulturális. Harmadrészt pedig azért, mert a szociáldemokraták elpártoló szavazói nem elsősorban a bevándorlásellenes jobboldal támogatóivá lettek. Mudde tucatnyi európai példával illusztrálja, hogy a bevándorlásellenes radikális jobboldali pártok megerősödése időben sem esett egybe a baloldal hanyatlásával, így oka sem lehetett annak. Igaz, a nyolcvanas években „proletarizálódtak” a piacgazdaságot támogató és bevándorlásellenes jobboldali pártok, vagyis felkarolták a jóléti nemzetállam eszméjét, szavazóiknak csak kisebb része volt kétkezi munkás.

Mudde alaptalannak tartja a baloldali pártok reményét, miszerint népszerűségük visszaállítható a bevándorlásellenesség támogatásával. Ha a szocdemek beállnak a határok lezárását követelő jobboldal mögé, azzal csak a jobboldalnak adnak igazat, de anélkül, hogy saját táborukat megerősítenék. A holland politológus annak tulajdonítja a szociáldemokrata pártok hanyatlását, hogy elfogadták a neoliberális gazdasági elveket. Akárcsak a harmadik utas politika más balos kritikusai, Mudde is azt javallja a szociáldemokratáknak, hogy porolják le a marxi eszméket. A szociáldemokráciát a marxi osztályharc-elmélet és a liberális elvek ötvözetének tekinti, és úgy véli, hogy a baloldalnak a határok megvédése helyett a társadalmi igazságosság és az egyenlőség elveit kell zászlajára tűznie. Kutatásokat idézve kifejti, hogy a baloldali választók közül már most is sokan hajlandók akár magasabb adókat is fizetni a jóléti állam megerősítéséért. A szociális államnak – fejtegeti – minden lemaradót támogatnia kell, különösen a hátrányos helyzetű kisebbségek tagjait. Óvatosan utal rá, hogy a szociáldemokrácia eszméi megkövetelhetik az intézményi szolidaritást a szegény országokban elnyomásban élő munkásokkal is.

Cikke végén Mudde elismeri, hogy a hagyományos szociáldemokrata eszmékre még a baloldali választók, sőt a kétkezi munkások körében is visszafogott a kereslet. Szerinte ezért először szellemi fronton kell legyőzni a neoliberalizmust, hogy aztán a szociáldemokrata egyenlőség ideológiai hegemóniájának visszaállításával ismét megerősödhessen a baloldal. Vagyis minden bizonnyal ismét az értelmiségi mozgalmárokra hárulna feladat, hogy felvilágosítsák a népet a saját érdekeiről.