„Manapság újra kiéleződtek a tudomány és az oktatás szabadsága körüli politikai viták. Audra Wolfe könyve segít annak megértésében, hogy nem feltétlenül veszíti el integritását a politikai befolyás alatt álló tudomány” – olvassuk a Boston Review-ban Michael D. Gordin princetoni professzor recenzióját a szintén történész Audra Wolfe tavaly megjelent A szabadság laboratóriuma: hidegháborús harc a tudomány lelkéért című monográfiájáról.

Wolfe komoly levéltári kutatásra építve azt mutatja be, hogyan született meg a politikától független, autonóm tudományos élet és a kutatási szabadság eszményképe a hidegháború alatt, az amerikai külpolitika fegyvereként. „Wolfe elbeszéli, hogyan mozgósították az amerikai politikusok és diplomaták az amúgy apolitikus tudományt politikai céljaik előmozdítása érdekében.”

A hidegháborúban az Egyesült Államok a tudományt is felhasználta a Szovjetunió elleni küzdelemben, és nemcsak abban az értelemben, hogy támogatta a telekommunikáció és a fegyverarzenál fejlesztéséhez szükséges kutatásokat. Amerika a tudományos életben is elsőségre tört, egyebek között ezzel is demonstrálva, hogy a kapitalizmus jobb, mint a kommunizmus. De nem pusztán a tudományos felfedezések számítottak a hidegháborús ideológiai harcban, hanem a politikától független tudomány ideálja is.

Wolfe felidézi, hogy a Szovjetunióban a tudományt teljességgel alárendelték a politikának. Mint Lenin Materializmus és empiriokriticizmus című munkájában még a bolsevik hatalomátvétel előtt felvázolta, a tudományt az ideológiának kell alárendelni. A sztálini időkben aztán ez sikerült is, aminek eredményeképpen még a kémiai és a fizikai kutatások eredményeit is a dialektikus materializmussal összeegyeztethető módon kellett bemutatni. Hogy pedig a versengő természettudományos elméletek közül melyik helytálló, azt a politika döntötte el. Így lett a mendeli örökléselméletet tagadó Trofim Liszenko örökléstana tudományos dogma a Szovjetunióban. A genetikát elutasító liszenkóizmus ugyanis azt állította, hogy a környezetükhöz adaptálódott egyedek átörökítik szerzett tulajdonságaikat, továbbá, hogy a növények körében is természetes az önfeláldozás, vagyis az egyed önként vállalt pusztulása a populáció érdekében. Az elmélet érthető okokból kivívta Sztálin elismerését és támogatását. Amikor pedig a gyakorlatba is átültették, tovább súlyosbították vele a kolhozosítást követő éhínségeket. Liszenko mindazonáltal élete végéig elismert tudós maradt, elméletének sok bírálója viszont a Gulágon végezte.

Míg a Szovjetunióban a tudomány a lenini ideológia szolgálólánya volt, és a tudósokat elvágták a nemzetközi nyilvánosságtól, az amerikai politikai és tudományos elit a kutatás szabadságának, vagyis a politikától való függetlenségének hangoztatásával igyekezett aláásni a kommunizmus erkölcsi hitelét. Wolf levéltári kutatásaiból kiderül, hogy az eszme terjesztésében az amerikai külügy és a CIA is aktív szerepet vállalt. A titkosszolgálat a kulturális befolyásszerzés programjának keretében különböző tudományos alapítványokon keresztül dollármilliárdokat költött az „apolitikus tudomány” ideáljának népszerűsítésére.

Mindebből azonban egyáltalán nem következik, hogy az államilag dotált kutatások ne lehetnének elfogulatlanok és tisztességesek – jegyzi meg a könyv kapcsán Gordin. A kutatások pénzbe kerülnek, és a támogatók eldönthetik, hogy milyen kutatást támogatnak. Ez nemcsak a kormány, hanem a magánalapítványok, sőt a nagyvállalati ösztöndíjak esetében is így van. Mindaddig, amíg a támogató nem akar beleszólni a tudományos kutatások eredményeibe. És attól, hogy egykor politikai célok hívták életre, a kutatás szabadságának eszméje még támogatásra érdemes – idézi a recenzens Wolfe végkövetkeztetését.