“Vajon nem betegség-e a mai demokrácia testén a jótékonykodás rendszere?” – kérdezi Nick Burns a Hedgehog Review-ban.

Cikkében Rob Reich stanfordi politológiaprofesszor könyvét ismerteti, amelynek az a fő tézise, hogy a jótékony célú alapítványok mai rendszere magánembereknek ad hatalmat a közügyek felett, éspedig olyan hatalmat, amelyet a köz választások útján nem képes korlátozni.

Reich a legnépszerűbb, kétségkívül jószándékú jótékonykodók esetében is arra lát példát, hogy a mára kialakult amerikai alapítványi világ demokráciaellenes szerepet tölt be. Bill Gates Microsoft-alapító például az iskolai tantervek fölött is hatalmat képes gyakorolni annak révén, hogy támogatást nyújt városi vagy állami tulajdonban lévő iskoláknak. Reich nem vitatja, hogy Gates ötletei jók lehetnek, csak azt állítja, hogy nincs demokratikus felhatalmazása a megvalósításukra. Mindenekelőtt erőteljes állami kontrollt javasol az alapítványok tevékenysége felett. De ez még semmi: megvonná a lehetőséget, hogy az adományozók az adomány összegét levonják adóalapjukból. Ez az adóelengedés ugyanis nem más, mint a magánembereknek nyújtott költségvetési támogatás ahhoz a tevékenységükhöz, amelynek eredményeképp hatalomra tesznek szert mások felett.

Reich a könyvében történelmi példákat is felhoz álláspontja mellett. Anne Robert Jacques Turgot felvilágosodás-kori filozófus azt írta a Diderot szerkesztette híres-neves Enciklopédiában, hogy a jótékonysági szervezetek egyedül az adományozók hiúságát szolgálják, a társadalmi bajokon azonban nem segítenek, vagy egyenesen rontanak a helyzeten. Turgot, aki mellesleg a szerencsétlen sorsú XVI. Lajos minisztere is volt, betiltotta volna az ilyen alapítványokat. Reich ezt maga is szélsőséges példa gyanánt említi, és inkább John Stuart Mill véleményét osztja, aki szerette volna, ha az állam beavatkozhat az alapítványok ügyeibe. A klasszikus amerikai köztársasági hagyomány ügyében persze Alexis de Tocqueville a legtekintélyesebb hivatkozási alap, márpedig ő hevesen ellenezte az állami jótékonykodást, és úgy fogalmazott, hogy egyszerűen nem bízhatunk másban, mint az egyéni jótékonyságban. Tocqueville attól tartott, hogy az új városi világban az emberek elszigetelődnek egymástól, és védtelenül állhatnak szemben a mindenható állammal. Ennek ellenszerét Hegel kifejezését kölcsönözve a polgári (civil) társadalomban látta, és csodálattal adózott az Amerikában burjánzó különféle egyletek, társulások, egyházi közösségek hálózatának. Reich elismeri, hogy ebben van igazság, úgy véli viszont, hogy a mai Amerikában az alapítványok rendszere a gazdagoknak kedvez. Csak akkor ítélné fenntarthatónak az adóvisszatérítések rendszerét, ha az alapítványok nagyobb jövedelemátcsoportosítást hajtanának végre, mint amekkorát az állam érne el az ötvenmilliárdnyi adóbevételből, amelytől ma elesik, mivel az alapítványi pénzeket levonják az adóalapból.

A Center for Effective Philanthropy weboldala, a Philanthropy Daily az elnök, Phil Buchanan lesújtó véleményét közli Reich elméletéről. Szerinte egyszerűen a szokásos állampárti szocialista kísérletek egyikével van dolgunk, amelyek szerint az egyenlőtlenség a kapitalizmus következménye, s amelyeknek az a céljuk, hogy kivegyék a dolgok intézését a polgárok kezéből.

Az adókedvezmények ügyét a Metazin is érintette már néhányszor. Baloldali brit szerzők többször felvetették, hogy a magániskoláknak adott adományokat ne lehessen levonni az adóalapból, sőt azt is, hogy egyenesen olvasszák be a magániskolákat az állami rendszerbe. Reichnek ez utóbbi megoldás még nem jutott eszébe. Mióta azonban könyve megjelent, súlyos egyetemi botrány tépázta meg a magánalapítványok nimbuszát. Kiderült ugyanis, hogy a legnagyobb egyetemek némelyike jelentős adományokért cserébe vette fel tehetős szülők gyermekeit, akik enélkül nem jutottak volna be. A pénzt rendszerint egy magát jótékony célúnak feltüntető alapítvány közvetítette.