„Félő, hogy a nacionalizmus és a törzsiség korában a társadalmi tőke megerősítése tovább fokozza a társadalom balkanizációját és az egyes ember elszigetelődését” – írja Patrick T. Brown ifjú közpolitika-szakértő a National Affairsben.

Az elmúlt két évtizedben számos kutatás elemezte a társadalmi tőke csökkenésének káros következményeit. Talán a legismertebb Robert Putnam híres elmélete, amely szerint az amerikai társadalom egyre inkább individualizálódik, az emberek visszahúzódnak privát szférájukba, ami roncsolja a társadalom szövetét: aláássa a társadalmi szolidaritást és ellehetetleníti a demokratikus politikát. A demokrácia megerősítéséhez ezért a hegeli értelemben vett civil társadalom, vagyis az állam és a család közötti szerveződések, mint például az egyházak, a szomszédságok, a különböző önkéntes szervezetek és klubok megerősítésére van szükség. Mint azt már Tocqueville is felismerte, a demokratikus kormányzás ugyanis csak erős társadalomban maradhat fenn. Jobb- és baloldalon egyaránt közhelynek számít, hogy a hagyományos közösségek megerősítése a jólét és az egyenlőség szempontjából is fontos. A jobboldal ezt a konzervatív értékek feltámasztásával, a baloldal pedig a civil kurázsi megerősítésével szeretné elérni.

Brown arra mutat rá, hogy a civil társadalom feltőkésítésének komoly kockázata is van. Az optimisták hallgatólagosan feltételezik, hogy a társadalmi tőke növelése nem zéró összegű játszma. Csakhogy ennek az ellenkezője is elképzelhető – figyelmeztet Brown: a közösségek megerősítésével csökkenhet a társadalmi csoportok közötti szolidaritás.

Mint arra már Marx majd Pierre Bourdieu francia szociológus is rámutatott, az államtól független társadalmi szféra jelentőségének erősödése a gazdagoknak kedvez. A társadalmi tőke ma ugyanis nem organikus közösségek sajátossága, hanem vagyoni és világnézeti alapon szerveződő gettóké. Mint azt kutatások is igazolják, az egymással szoros szövetségben és kapcsolatban álló tehetősek hatalma és vagyona nő, a szegények pedig, még ha közösségre lépnek is, még inkább kiszorulnak a hatalom gyakorlásából. Az állam és a család közötti társadalmi intézmények erősödése – véli Brown – meggyengíti az össznemzeti szolidaritást, és balkanizálja a társadalmat. Már a konzervatív Charles Murray és baloldali szerzők is beszámoltak arról, hogy Amerikában lényegében pontosan ez történik: a gazdagok kiiratkoznak az államból, párhuzamos társadalmat, önálló, privát miniközösségeket hoznak létre. A tehetősek elszigetelődnek a szegényebbektől, és társadalmi tőkéjüket kamatoztatva megvétózzák az állami jóléti intézkedések kiszélesítését.

Brown kitér rá, hogy az állam gyengülése az identitáspolitika megerősödésének, és vele a bomlasztó törzsi szellemiségnek kedvez. Ezt Robert Nisbet amerikai szociológus már az ötvenes években felismerte. Persze ez aligha tántorítja el az identitáspolitikát zászlajára tűző kulturális marxista alt-bal híveit, holott – jegyzi meg Brown – a nemzeti összetartás szövetének lazulásával az újraelosztás is gyengül: minél inkább a köztes polgári társadalom biztosítja a jólétet, annál inkább visszaszorul az állam. Amivel szintén a jobb körökből kiszoruló, magukra maradó szegények veszítenek. Mivel a szegények körében magasabb a hátrányos helyzetű etnikai kisebbségek, mindenekelőtt a feketék aránya, a faji egyenlőtlenség is nő, aminek már aligha örülhet a baloldal. És akkor még nem is említettük, hogy az erős bajtársias szellemtől áthatott szélsőséges szervezetek is örömmel kezdenek társadalmi tőkefelhalmozásba.

Brown cikke végén elismeri, hogy nem tud megnyugtató választ a társadalmi tőke dilemmáira. Jobb híján Tocqueville szellemében kijelenti, hogy szabad és demokratikus kormányzás nincs erős társadalom nélkül, a túl erős köztes szerveződések viszont aláássák az államot és az egyenlőséget.