„Elszomorító, hogy mindig mindenben biztosak vagyunk” – olvassuk Amelia Tait tollából a New Statesmanben.

Bár az internet korában bárki könnyen hozzájuthat az információhoz, az internet egyúttal az ostobaságoknak és az összeesküvés-elméleteknek is a melegágya. A közösségi médiának hála, azonnal kényszeresen állást foglalunk számos olyan dologgal kapcsolatban, amelyről szinte semmit sem tudunk. Ahelyett, hogy elismernénk tudatlanságunkat, sarkos és világnézetünknek megfelelően elfogult véleményt alkotunk. És minél határozottabb és indulatosabb a vélemény, annál inkább terjed.

A Tait által leírt jelenséget tudósok is leírták. A téma egyik legismertebb szaktekintélye, David Dunning pszichológus kutatásai például rámutattak, hogy minél kevesebbet tudunk valamiről, annál magabiztosabban mondunk róla ítéletet. Sokszor olyan dolgokkal kapcsolatban is határozottan nyilatkozunk, amelyeknek a létezéséről sem tudtunk, és olyan jelenségekről is, amelyek valójában nem is léteznek. A Dunning-Kruger tételt sokan minden bizonnyal John Cleese-nek, a Monthy Python társulat alapítójának némileg pontatlan tolmácsolásában ismerik: a hülyék ahhoz is hülyék, hogy belássák, milyen hülyék. Ez az értelmezés egyebek között azért pontatlan, mert Dunning úgy találta, hogy egy csipetnyi információ még ront is a helyzeten: tudásunkat érdemben nem javítja, ám magabiztosságunkat annál inkább.

Tait hasonló bölcsességre jut a kérdés kapcsán, mint az ókori görögök. Tudatlanságunk felismerését Szókratész szellemében a tudás felé vezető út első lépésének tekinti. Merjük beismerni hozzá nem értésünket, és ezután már könnyű lesz felfüggeszteni az ítéletalkotást is. Tait szerint ezzel talán sikerülhet megfékezni a társadalom megosztottságának további mélyülését, és normalizálni a közbeszédet. Az ókori görög szkeptikusok hozzátennék, hogy ezzel saját mentális egészségünkért is sokat tennénk.