„Nem a durva viták jelentik az amerikai demokráciára leselkedő legnagyobb veszélyt, hanem a látszat-civilizáltság” – olvassuk Adam Serwer esszéjét az Atlantic magazinban.

Az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek óta egyre nő a politikai polarizáció. Az amerikaiak vallási nézeteiket, sőt, etnikai és nemi identitásukat is egyre inkább pártállásukhoz igazítják. A politikai hovatartozás identitásbeli kérdés, a pártizmus hovatovább a rasszizmusnál is erősebb előítélet. A két nagy párt hívei soha nem voltak olyan rossz véleménnyel egymásról, mint ma.

Általában a közbeszéd leromlásával szokás magyarázni a megosztottságot. Sokan tartanak tőle, hogy az elmérgesedő és durva politikai viták polgárháborús állapotokat teremtenek. A politikusok visszasírják a boldog békeidőket, és egymásra licitálva ígérik, hogy normalizálni fogják a közbeszédet.

Serwer szerint azonban korántsem biztos, hogy a civilizáltabb közbeszéd minden szempontból kívánatos lenne. A politika rendszerint heves érzelmeket vált ki, ezért teljesen nem lehet száműzni az indulatos megnyilvánulásokat. De nem is kell, hiszen az amerikai közélet mindig is elég nyers volt, ám a demokrácia ettől nem dőlt össze. A kemény szavak nem szükségképp járnak együtt erőszakkal. A politikai erőszak ma gyakorlatilag nem létezik az Egyesült Államokban. Annál jellemzőbb volt viszont a sokak által visszasírt boldog békeidőkre – írja Serwer. A 19. században a választási megfélemlítés igen gyakori volt, hogy a huszadik század második felében is előforduló lincselésekről ne is beszéljünk.

A durva vita nem oka, hanem folyománya a világnézeti megosztottságnak – véli Serwer. A leginkább megosztó kérdések a politikai közösség identitásáról szólnak, és ezekben nem nagyon lehet kompromisszumos megoldást találni. Sőt, ha lehetséges is, nem mindig helyes kiegyezni. Vajon helyes lett volna-e, ha a feketék egyenjogúságát követelők a civilizáltabb politizálás nevében engednek elveikből? Nyilvánvalóan nem – állítja Serwer, bár nem magyarázza meg, miért nyilvánvaló ez.

A történelmi példából arra következtet, hogy az indulatos szembenállásnál sokkal kártékonyabbak az elvtelen kompromisszumok, sőt, egyenesen kijelenti, hogy a demokráciát nem a túl sok vitriol és a késhegyre menő viták fenyegetik, hanem az elitek esetleges kiegyezése és konszenzusa.