„A világot a virológusok uralják, a politikusok pedig úgy tesznek, mintha ők is csak a tudósok szolgálói lennének. A józan észnek nem sok szerep jut” – olvassuk Reinhard Sprenger svájci filozófus tollából a Neue Zürcher Zeitungban.

A korona-vészhelyzetben sokan szeretnék, ha a fontos társadalmi és politikai kérdések eldöntését szakértőkre bíznánk. Hiszen ki értene jobban a járvány és a kór megfékezéséhez, mint a virológusok? Mindannyian akkor járnánk a legjobban – mondják –, ha egy időre félretennénk a szakértőkkel szembeni bizalmatlanságunkat, és legalább a járvány legyőzéséig követnénk az orvosok tanácsát.

Szép gondolat, csakhogy a szakértők alapvető kérdésekben is vitában állnak egymással. A koronavírus-járvány idején sincs ez másként. Ami nem is meglepő, hiszen a rendelkezésre álló fontos adatok hiányosak, illetve nehezen összevethetők: ahány ország, annyi statisztikai és mérési módszertan, s közben még a fertőzöttek valós számát is lehetetlen megbecsülni. Már az is politikai döntés, hogy hány tesztet végeznek - minél többet, annál több lesz a kimutatott fertőzött, viszont alacsonyabb a súlyos esetek és halálozások aránya. Igaz, a vírustesztek is pontatlanok és megbízhatatlanok. Egyes adatelemzők szerint emiatt egyáltalán nincs értelme bármilyen következtetést levonni a fertőzöttként azonosítottak arányából – a legpontosabb képet a járvány valós terjedéséről az intenzív kezelésre szorulók számából kapjuk.

További nehézséget jelent, hogy a virológusok modelljei is különböznek. Jó példa erre a járványgörbe ellaposítására vonatkozó klasszikus elmélet. A többség egyetért azzal, hogy a fertőzés elnyújtásával csökkenthető az egészségügyi rendszer túlterhelése, a kutatók egy része váltig állítja, hogy az ellaposítás valójában csak kitolja a járvány gyors tetőzését, de nem akadályozza meg. Arról nem is szólva, hogy a vészhelyzet miatt felgyorsított kutatások gyakran megbízhatatlanok, és az elemi tudományos szabályoknak sem felelnek meg. Azt pedig még a szakértők is csak találgatják, hogy az egyes járványellenes intézkedéseknek mekkora a haszna.

Sprenger szerint ennél is összetettebb problémáról van szó. A járvány megfékezése nem pusztán virológiai kérdés. Nem pusztán valószínűségi szempontok alapján kell a lehetséges intézkedések között választani. Naivitás azt állítani, hogy a cél az áldozatok számának nullára csökkentése, függetlenül attól, hogy milyen ára lenne a drasztikus járványügyi fellépésnek.

Minden alternatívának következményei vannak és ára – figyelmeztet Sprenger. Hogy mit tartunk elfogadható kockázatnak és emberi veszteségnek, és ezért milyen szigorú lépéseket hozunk, nem virológiai kérdés, hanem erkölcsi, vagy még inkább politikai. Mint Christian Drosten, a koronajárvány nem hivatalos főszakértőjévé és médiaszemélyiséggé vált német virológus kifejtette, a szakértők segíthetnek, ám a döntést nem nekik, hanem az egyéb szempontokat is számításba vevő politikusoknak kell meghozniuk.

Az állam dolga a társadalmi alrendszerek igényeinek összehangolása, a gyakran ellentétes célok és érdekek közötti egyensúly kialakítása. Ezt a jelen esetben rendkívül hálátlan feladatot nem háríthatja át szakértőkre, hiszen a szakértőknek nincsen semmilyen demokratikus felhatalmazásuk – folytatja Sprenger. Ha lemondunk a mérlegelés és a döntés jogáról, akkor szabadságunkról mondunk le, s a politikusok hiába szeretnék, nem tudják másra hárítani a felelősséget – az is politikai döntés, ha átruházzák a hatalmat a virológusokra.

Hasonló álláspontra jut a szakértők uralmával kapcsolatban Brendan O’Neill a Spectator magazinban. A libertárius publicista úgy látja, hogy a virológusok hovatovább a próféták, sőt, a Mindenható szerepében tetszelegnek. O’Neill szerint a demokrácia lényege, hogy mindenkinek beleszólása van a politikai kérdésekbe – nemcsak a szakértőknek. O’Neill aggasztónak tartja, hogy a demokráciák polgárai ellenállás nélkül meghajolnak a szakértői vélemények előtt, és különösebb mérlegelés nélkül elfogadják a politikusok állítását, miszerint nincsen alternatíva.