„Sok rektor attól retteg, hogy a koronajárvány pusztító hatással lesz az egyetem anyagi helyzetére és visszaveti a beiratkozó diákok számát. Aki fontosnak tartja a színvonalas oktatást, abban reménykedik, hogy beigazolódik a félelmük” – olvassuk a City Journalben. A cikk szerzője Heather Mac Donald, a konzervatív Manhattan Intézet munkatársa.

A koronavírus-válságban az egyetemek is válságba jutottak. A New York Times a minap arról számolt be, hogy az amerikai egyetemek több száz millió dolláros veszteségre számíthatnak. Hiába jelenti be egyre több intézmény, hogy a felvételi vizsgát is eltörlik, előrejelzések szerint a diákok száma 15 százalékkal visszaeshet, és ennél is többel, negyedével csökkenhet a külföldi, többnyire teljes tandíjat fizető hallgatók száma is. Mivel a diákokat már márciusban hazaküldték, a veszteség ebben a tanévben is tetemes lesz, és ha ősszel nem indul be a képzés, jövőre még súlyosabb helyzet alakul ki. Nemcsak tandíjbevételek esnek ki (bár önmagában ebből is 23 milliárd dolláros hiány keletkezhet), hanem a tőzsdei pánik és a hozamok visszaesése miatt az alapítványi egyetemek működését megalapozó tőkealapok is megcsappantak. A Moody’s leminősítette az amerikai egyetemeket. Számos intézmény máris megszorításokat vezetett be, bér- és létszámstopot hirdetett, annak ellenére, hogy a kormány is gyorssegélyt nyújt a bajba került felsőoktatási intézményeknek. Bár sokan nagy reményeket fűztek hozzá, a távoktatás sem hoz megváltást. A diákok arra panaszkodnak, hogy az online oktatás nem helyettesíti a rendes órákat, és ezért a tandíjat is visszakövetelik. A Guardian beszámolójából kiderül, hogy a brit egyetemek is hasonló problémákkal küzdenek, sőt, az ő helyzetüket tovább nehezíti, hogy a Brexit után még nehezebb lesz fizetős külföldi diákokat toborozniuk.

Mac Donald mindazonáltal csöppet sem aggódik, sőt egyenesen örül az egyetemi válságnak. Már két éve megjelent monográfiájában is élesen bírálta az amerikai egyetemeket, mondván, hogy a felvételnél és az oktatásban a sokszínűséget az érdem, illetve az érdek nélküli vizsgálódás elve elé helyezték. Mac Donald a bevételek kiesését sem tartja tragédiának. Az egyetemek ugyanis bevételeik egyre nagyobb hányadát költötték haszontalan bürokráciára: egyre-másra vették fel a teljesen fölösleges, sőt csak értelmetlen pluszmunkát gyártó adminisztrátorokat, és a sokszínűség és esélyegyenlőség ügyét előmozdítani hivatott bürokratákat. Az egyre duzzadó egyetemi adminisztokrácia miatt még több bevételre volt szükség, aminek hatására még alacsonyabbra kellett tenni a felvételi mércét, és tovább emelni a tandíjakat (na meg persze az állami támogatást). Mac Donald ezt a spirált a piramisjáték logikájához hasonlítja. Hozzáteszi, hogy az elpiacosodás következtében ráadásul a színvonal tovább süllyedt: az amerikai diákok harmada elemi szövegértési és matematikai hiányosságokkal küzd. A diploma így Mac Donald szerint státuszszimbólummá vált, az egyetemek pedig az egyenlőtlenséget konzerváló bürokrata-képzővé silányodtak.

Mac Donald ezért nem hullatna krokodilkönnyeket, ha a válság hatására jelentősen átalakulna a felsőoktatás. Azt sem bánná, ha kevesebb diák lenne, és nem iratkozna be minden második amerikai fiatal főiskolára vagy egyetemre. Akkor talán az egyetemek vissza tudnának térni eredeti céljukhoz, a tudományos elit képzéséhez.