„Vagy elviseljük, hogy a tudós is értékítéleteket fogalmaz meg, vagy le kell mondanunk a tudományról a döntések megalapozásában” – írja David Kinney a Santa Fe Intézet multidiszciplináris agytröszt munkatársa az intézet honlapján.
A koronavírus-járvány talán minden korábbinál élesebben világított rá az állami döntések tudományos megalapozottságával kapcsolatos kételyekre. A Metazinban is szó volt arról, hogy milyen támadások érik a virológusokat, amiért sokszor maguk döntenek olyan intézkedésekről, amelyeknek nem csupán tudományos dimenziójuk van, hanem gazdasági és lélektani is. Márpedig ki hatalmazta fel őket a prófétai szerepre? Arról is sok vita folyik, hogy amikor a politikusok és a virológusok különféle lehetőségek közül választanak, vajon összemérhető dolgokat vetnek-e egybe, illetve megbízható adatok alapján jutnak-e bizonyos következtetésekre.
Kinney most arra hívja fel a figyelmet, hogy a vírusjárvány heteiben a közvélemény is naponta találkozhat tudósokkal a döntéshozók környezetében. Így például Anthony Fauci, az amerikai járványügyi hivatal vezetője rendszeresen feltűnik a fehér házi sajtótájékoztatókon, a londoni Imperial College előrejelzései pedig hivatkozási alapként szerepelnek a brit kormány intézkedéseinek bejelentésekor. Magától értetődik, mi ilyenkor a munkamegosztás – a tudós szállítja a tényeket, a politikus pedig ezekre támaszkodva, de a maga felelősségére dönt a teendőkről. Csakhogy bármily kézenfekvő is ez a munkamegosztás, a gyakorlatban nem kivitelezhető.
Az az elvárás, hogy a tudomány legyen értéksemleges, a 19. században hódította meg a világot. William Edward Burghardt Du Bois amerikai szociológus, történész és politikus megfogalmazása szerint a tudomány iránti közbizalom csak akkor tartható fenn, ha a tudományt elszigetelik a társadalmi és politikai megfontolásoktól. Két döntéstudományi kutató, Richard Jeffrey és Isaac Levi pedig a huszadik század közepén matematikai eszköztárat alkalmazva fogalmazta meg, hogy a tudománynak a különféle alternatívák különféle lehetséges következményeinek valószínűségét kell a döntéshozók elé tárnia, az utóbbiaknak pedig az a dolguk, hogy a kívánatosnak ítélt célok fényében döntsenek a követendő irányról.
A mai helyzetben ez azt jelentené, hogy a tudomány állapítsa meg, milyen hatással járhatnak a különféle politikai döntések, a távolságtartás, az üzletek bezárása, a kijárási korlátozások és a többi a járvány alakulására és a gazdaságra, továbbá az utóbbi visszaesése az emberek életére. A választott politikusok aztán a maguk normatív mércéi alapján majd kijelölik az optimális politikai irányt.
Csakhogy a tudománynak csupán igen ritkán állnak rendelkezésére olyan adatok, amelyekből megbízhatóan következtethetne az alternatív döntési lehetőségek valószínű következményeire. Ezért, ha nem akar tévedni, tág tartományokat kell megjelölnie, de minél tágabbak e tartományok, annál kevesebbet segítenek a döntéshozónak. Ha a tudós hasznára akar válni a politikusnak, optimalizálnia kell az előrejelzését: pontosabb adatot kell megadnia, mint amekkorát biztonsággal vállalhatna, különben semmi értelme a tevékenységének. Ez az optimalizálás pedig már értékvezérelt döntés, mégsem bízható a politikusra. Nem ideális helyzet, ha az ember tudós, de az epidemiológusok, a virológusok és a közgazdászok minden nap belekényszerülnek, amikor döntéselőkészítő tevékenységet folytatnak. Nekünk pedig el kell fogadnunk, hogy jóllehet nem választotta meg őket senki, mégiscsak etikai, értékvezérelt döntéseket hoznak.