„A modern művészet valójában a CIA pszichológiai hadviselésének eszköze lett volna? A New York-i Museum of Modern Art és a CIA közötti összefonódás finoman szólva is gyanús” – olvassuk Lucie Levine művészettörténész tollából a JSTOR digitális szakfolyóirat-gyűjtemény metazinjában.
A progresszív modern művészeti irányzatok a náci Németországban, majd a szovjet típusú kommunizmusban egyaránt a nyugati kulturális degeneráció, vagy legalábbis hanyatlás szimbólumának számítottak. Olyan művészetnek, amely összeegyeztethetetlen volt a totalitárius rezsimek hivatalos kultúrpolitikájával.
A kortárs amerikai képzőművészetre szakosodott New York-i MoMA és a CIA együttműködésének története azt bizonyítja, hogy a művészet nemcsak a totalitárius diktatúrákban számít harci kérdésnek. A MoMA és az amerikai kormányzat közötti összefonódás a negyvenes években kezdett kiépülni. Nelson Rockefeller, a MoMÁ-t alapító Abby Aldrich Rockefeller unokája a múzeum igazgatója, és egyúttal a Roosevelt kormány államtitkára volt. Az amerikai kormány a második világháború alatt az ő közvetítésével vásárolt közpénzből 38 kortárs amerikai festményt, amelyet aztán az ideológiai hadviselés fegyvereként vetettek be.
A hidegháborúban az Egyesült Államok előszeretettel használta a titkosszolgálatot külföldi propagandaterjesztésre, egyebek között például kulturális szervezetek támogatásán keresztül. Nem meglepő hát, hogy a MoMA és a kormány közötti együttműködés a hidegháború idején még szorosabb lett. 1946-ban a külügyminisztérium a MoMÁ-n keresztül 79 kortárs képet vett. A többnyire absztrakt képekből összeállított kiállítást Európában és Dél-Amerikában utaztatták a kommunizmus ideológiai térfoglalása elleni küzdelem részeként. A kiállítással a kormány azt üzente, hogy Amerikában a művészetben (akárcsak a tudományban) tág tere van az alkotói szabadságnak, az állam nem ideológiai szempontok alapján ítél, és elismeri az absztrakt irányzatok képviselőit.
Csakhogy az üzenet megfogalmazása olyan jól sikerült, hogy azt még az amerikaiak gyomra sem vette be. Truman elnök, aki eleve nem szívelte a modern művészetet, az egyik festmény kapcsán így vélekedett: „Hottentotta legyek, ha ez művészet.” A kiállítást felszámolták, és a képeket elárverezték, mert meggyőződésük volt, hogy bűn absztrakt művészetre közpénzt költeni, annál is inkább, mivel az alkotók közül többen a szocialista eszmékkel szimpatizálnak. A kormány a fiaskó ellenére sem adta fel a törekvését, hogy a kortárs művészettel győzze meg a hidegháborús rivális polgárait a nyugati demokráciák felsőbbrendűségéről, ha már saját népességével nem sikerült elfogadtatni a haladó művészeti szemléletet. Az újabb botrány elkerülése érdekében viszont inkább a háttérből, a CIA-n keresztül szervezte és fizette a kultúra exportját. A MoMÁ-nak ismét kulcsszerep jutott. Az amerikai múzeum külföldi kiállítások sorát szervezhette meg, és együttműködött a CIA által létrehozott Kulturális Szabadság Kongresszus szervezettel, amely szintén a kommunizmus elleni kulturális háború élharcosa volt. A két intézmény egyebek között 1952-ben közösen szervezte a párizsi A huszadik század remekei kiállítást, amely azt mutatta be, hogy Amerika a művészi szabadság hazája, és becsben tartja az absztrakt művészeket is, akikre a náci Németországban és a Szovjetunióban egyaránt üldöztetés vált volna.
Levine arról nem számol be, hogy sikeres volt-e a kulturharc művelet. Az mindenesetre bizonyos, hogy a szovjetek tudtak a dologról, és ezért az absztrakt művészetet az absztrakCIA gúnynévvel illették.