„Jobb- és baloldal között nem lesz kiegyezés, amíg a két oldal nem ismeri el kölcsönösen egymás értékeit” – foglalja össze Edward Helmore a Guardianben a konzervatívból középutas ikonoklasztává lett Michael Lind legújabb, Az új osztályharc, avagy hogyan mentsük meg a demokráciát a menedzserelittől című könyvének legfontosabb állítását.

Lind az elmúlt évek politikai átalakulásait, mindenekelőtt a populista pártok előretörését azzal magyarázza, hogy az általa technokrata liberális elitnek nevezett osztály egyre inkább eltávolodott az alsóbb osztályoktól, elsősorban is a fehér kétkezi munkásoktól. „A demagóg populizmus a tünet, az ok viszont a technokrata liberalizmus” – írja Lind. A munkások érdekképviselete gyengült, és ezért egyre inkább kiszorultak a hatalomból, az elit pedig egyre inkább saját szája íze szerint alakította a politikát, míg végül a tömegek lázadását elitellenes populista politikusok és pártok lovagolták meg. A könyv tézisét Lind már három éve kifejtette egy esszében, más írásaiban pedig külön ostorozta a haladó értelmiséget, amiért akarva-akaratlan a neoliberális gazdasági elit cinkosává vált.

Mint azt Helmore is megjegyzi, Lind érvelése nem túlzottan eredeti. Az elmúlt években sokan fogalmaztak meg hasonló gondolatokat arról, hogy az elit megfeledkezett a kétkezi munkásokról. Nem újszerű gondolat a kozmopolita értékeket képviselő urbánus elit, illetve a nemzeti szolidaritást fontosnak tartó munkások kultúrájának szembeállítása sem. Mint ahogyan nem új találmány a „demagóg populizmus” és a „technokrata neoliberalizmus” nyavalyájára javallott kompromisszumos „demokratikus pluralista” gyógymód sem, amely Lind reményei szerint képes újra osztályokon átívelő egységet és szolidaritást teremteni. Szerinte ehhez egyrészt az alsó középosztályt és a kétkezi munkások érdekeit segítő jóléti gazdaságpolitikára, másrészt kulturális kiegyezésre van szükség. Lind úgy véli, hogy utóbbihoz mindenekelőtt a lépten-nyomon rasszizmust, idegengyűlöletet és elnyomást orrontó haladó elitnek kellene lemondania arról, hogy értékeit és világnézetét az egyszerű emberekre akarja erőltetni.

Hogy a kompromisszum és az új közép kialakítása milyen nehéz, ha ugyan nem lehetetlen feladat, mi sem szemlélteti jobban, mint Lind könyvének fogadtatása. Aki üdvözölte Lind javaslatát, az is leginkább kitűnő pártpolitikai stratégiának tartotta a középutasság politikáját. Baloldali recenzensek viszont azzal vádolják Lindet, hogy az általa javasolt kiegyezés a szélsőséges nézeteket, egyebek között a rasszista előítéleteket legitimálja, viszont nem tesz érdemi javaslatot az elszegényedő rétegek gazdasági felemelésére. De a jobboldalon is megalkuvással vádolják Lindet. Patrick J. Deneen például azzal gyanúsítja, hogy valójában ő is a neoliberális kozmopolita elit szálláscsinálója. Deenen szerint a jobboldalnak nem szabad kompromisszumot kötnie. A Lind-féle demokratikus pluralizmus helyett a nemzet, vallás és a család konzervatív értékeit kell megalkuvás nélkül képviselnie, és arra kell törekednie, hogy visszavezesse ezekhez értékekhez a kétkezi munkásokat.