„Meglehetősen képtelen dolog párhuzamot vonni a rabszolgaság és a holokauszt között abban a reményben, hogy ez elősegítheti az amerikai rasszizmus feldolgozását” – olvassuk Thomas Laqueur történész tanulmánynak is beillő esszéjét a London Review of Booksban.
Az intézményes rasszizmus ellen tüntető amerikaiak egyebek között szeretnék megtisztítani a közterületeket az olyan szobroktól is, amelyek a rabszolgatartással kapcsolatba hozható történelmi szereplőknek állítanak emléket.
Mint arról a Metazin az elmúlt években beszámolt, a szoborvita nem újkeletű. A megoldása azonban annál nehezebb. Sokan Németország példájának követését javasolták. Susan Neiman filozófus néhány éve felvetette, hogy a rabszolgatartással való szembenézést a holokauszt német feldolgozásának mintájára kellene megvalósítani. A New Statesman legfrissebb számában Richard Evans cambridge-i történész is a német mintára dolgozná ki a rabszolgatartás emlékezetpolitikáját.
Laqueur viszont úgy gondolja, hogy a német múltfeldolgozás tapasztalatai nem ültethetők át az amerikai rabszolgatartás kontextusába. A rabszolgatartáshoz viszonyítva a nácizmus rövid ideig tartott, ezért könnyebb egyszeri kisiklásnak tekinteni. Amerika azonban nemzeti büszkeségét veszítené, ha akárcsak a szigorúan vett rabszolgatartás másfél százados időszakát ítélné el. Az esetleges anyagi kárpótlás kérdése is legalább ilyen bonyolult. Németország több jóvátételi programot indított, és az anyagi kárpótlás folyamata évtizedeken át zajlott, a rabszolgatartás esetében ellenben még abban sincs egyetértés, hogy helyes és lehetséges-e egyáltalán bármilyen jóvátétel. Nagy különbség az is, hogy Németországban még éltek a náci bűnök segédei, Amerikában viszont már nincsen közvetlen személyes érintettség, ráadásul a rabszolgatartást minden épeszű ember teljességgel elfogadhatatlannak tartja.
Ami pedig a szobrokat illeti, Laqueur megjegyzi, hogy Németországban a nácizmus totális vereséget szenvedett, és a náci emlékművek nagy része a háborúban megsemmisült, a maradékot pedig rögtön utána eltávolították. Amerikában olyan személyiségek emlékműveiről folyik a vita, akiknek jelentős történelmi érdemeik vannak. Az ő esetükben nehezebb megítélni, hogy a rabszolgatartásban való érintettségük elég ok-e az egyéb tevékenységeikért emelt szobraik eltávolítására.
Laqueur esszéje végén arra is kitér, hogy a szobrok eltávolítása fontos szimbolikus lépés lenne ugyan, ám az intézményes rasszizmus problémáját aligha oldaná meg. A rabszolgaságban érintett történelmi nagyságok kiradírozásánál helyesebbnek tartaná, ha a rabszolgatartást bemutató múzeumokat, emlékhelyeket nyitnának, a vitatott emlékműveiket pedig a történelmi ellentmondások bemutatására használnák. Például a különböző korszakokban felállított szobrok tanulságos módon felelnek egymásra. A történelmi szembenézést szolgálná az is, ha az emlékművek mellett elhelyezendő táblákon hívnák fel a figyelmet a nemzeti nagyságok múltjának sötét foltjaira. Laqueur elismeri, hogy ez az emlékművek funkciójának átalakulásával járna: a monumentális nemzeti nagyság szimbólumaiból a múlt megértését segítő kiállítási tárggyá válnának.