„Bármennyire is politikai inkorrektségnek számít elismerni, mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy társadalmunk hierarchiát állít fel a kisebbségek között” – olvassuk a Spiked magazinban Salvatore Babones szociológus tollából.

Az Egyesült Királyság egyik legnagyobb nemzeti kisebbsége a kilencszázezer fős lengyelek, akik az össznépesség 1,3 százalékát adják. Ennek ellenére a brit statisztikai hivatal etnikai statisztikáiban egyálalán nem szerepelnek, holott angolul az „ethnic” szó „nemzetiségit” is jelent. Nem pusztán szimbolikus jelentőségű kérdésről van szó, hiszen az etnikai statisztikák intézményes elismerést, hivatalos státuszt biztosítanak. A statisztikákban megjelenő kategóriák szolgálnak a különböző esélyegyenlőségi számítások, illetve az esetleges pozitív diszkrimináció alapjául. Egyebek között az etnikai kimutatásoknak köszönhető, hogy az Egyesült Királyságban jelentősen nőtt a feketék közéleti jelenléte. A lengyelek viszont nem léteznek a kimutatásokban, mint önálló kisebbség, és ezért fel sem vetődik, hogy nekik is méltányos reprezentáció járna, és persze arról sem esik sok szó, hogy mennyivel hátrányosabb a szociális helyzetük, mint a többségi társadalom tagjainak.

Mi magyarázza, hogy a népes lengyel kisebbség nem szerepel önálló etnikai kategóriaként a statisztikákban, miközben más, kisebb csoportok, például az ír származásúak igen? – teszi fel a kérdést Babones. Az is megérne egy misét, hogy az etnikumok hivatalos statisztikájában miért szerepelnek vegyesen nemzeti és tágabb kategóriák, mint például „fekete afrikai”, „fekete karibi” avagy „arab”.

Babones szerint a válasz egyszerű: az etnikai klasszifikáció politikai kérdés. Ezt persze már régóta tudjuk, hiszen az etnikai adatokat előszeretettel használták a kisebbségeket hátrányosan megkülönböztető, sőt a nyíltan rasszista kormányok idején. Az etnikai statisztikák azonban ennek az ellenkezőjére is használhatók, hiszen segítségükkel kimutatható a különböző csoportok közötti strukturális különbség.

Babones azonban úgy véli, hogy jelen esetben nem a hátrányos helyzetű kisebbségek érdeke áll a háttérben. Már csak azért sem, mert a kisebbségek egy része jobban él, mint a többségi fehérek – az Egyesült Királyságban az indiai származásúak jövedelme például magasabb az átlagnál, a „fehér briteké” pedig alacsonyabb.

Egy kisebbség addig érdekes az elit számára, amíg politikai tőkét tud kovácsolni a kisebbség tagjainak mozgósításából – írja Babones. Ahogyan az amerikai spanyol ajkúak példája is mutatja, az elit azokat a csoportokat szereti felkarolni (és közben létrehozni), amelyek aztán könnyen felhasználhatók saját identitáspolitikai céljaira. Mint az angolszász országok zsidóságának példája is igazolja, a haladó elitnek addig volt fontos az antiszemitizmus elleni harc, amíg ez összhangban volt politikai céljaival. Erre azt a magyarázatot adja, hogy az értelmiség, amely a közbeszédet megszabja, az erkölcsi felsőbbrendűség szerepét szeretné betölteni, ezért amikor korábban pártfogolt kisebbégek „befutnak”, már nem kifizetődő a támogatásuk, hiszen nem nyerhető belőle erkölcsi-politikai haszon. Az amerikai kínaiak is diszkrimináció áldozatai voltak, ám őket mégsem tekintik hátrányos helyzetű és segítségre szoruló kisebbségnek. A feketéket viszont annál inkább – jegyzi meg Babones, majd hozzáteszi, hogy a transzneműek még náluk is jobban állnak az elit számára hasznos kisebbségek hierarchiájában. Azelőtt a melegek számítottak felkarolandónak, továbbá a feministák. Ma, amikor Írország például meleg miniszterelnököt választott, a feminizmus pedig a bevett irányzatok közé tartozik, az elit a transzneműeket látja támogatásra érdemesnek, mivel e téren még jelentős változásoknak van tere.