„Németországban a rasszizmusnak fehér célpontjai is vannak – a kelet-európaiak. De vajon róluk is esik szó a rasszizmus elleni diskurzusban?” – teszi fel a költői kérdést Erica Zingher, a berlini baloldali Tageszeitung szerkesztője Jannis Panagiotidis történész Posztszovjet migráció Németországban című monográfiája kapcsán.

Panagiotidis könyvében a Kelet-Európából, főleg a Szovjetunió területeiről Németországba vándorló betelepültek helyzetét vizsgálja. Azok a kelet-európaiak, akiknek felmenői német állampolgárok voltak (vagyis nemcsak az etnikai értelemben vett németek, hanem szlávok és zsidó származásúak is), a kilencvenes évek elejéig jogot formálhattak a német állampolgárságra, és szabadon áttelepülhettek Németországba (már ha ki tudtak jutni hazájukból). Számukat ma 2,7 millióra teszik Németországban, ám jelentős részük máig nem integrálódott teljesen. Ezt Zingher részben azzal magyarázza, hogy gyakran még mindig orosz bevándorlónak tekintik őket Németországban. A szerző ellentmondásosnak látja, hogy az oroszországi német bevándorlók, akik maguk is előítéletek tárgyai, nagy arányban támogatják a nem német származásúak betelepülését általában ellenző AfD-t, amely orosz nyelvű kampányfilmekkel igyekszik elnyerni a szavazataikat.

Zingher elgondolkodtatónak tartja, hogy miközben Németországban a nemzeti szocialista múlt, sőt, újabban már a gyarmattartás is rendkívül nagy figyelmet kap, a szlávokkal szembeni német előítéletekről alig esik szó. Pedig, mint Panagiotidis könyve is rámutat, lenne miről beszélni, hiszen Németországban is erős a kelet-európaiakkal szembeni előítéletesség, csakúgy, mint Nyugat-Európa számos más államában, ahol – mint Zingher fogalmaz – a bevándorlásellenes jobboldali populista pártok a muszlimok mellett a kelet-európaiak migrációját is ellenzik. Itt ezt még nem nevezi rasszizmusnak, s ami azt illeti, általában még csak nem is kulturális okok miatt van ellenérzés a kelet-európai bevándorlókkal szemben: őket versenytársnak tekintik a lakáspiacon és a munkaerőpiacon.

Ez után azonban Zingher rátér arra, hogy Németországban nagy hagyománya van a szlávellenes rasszizmusnak. Így fogalmaz, holott a nácik óta a szlávságot nem szokás rassznak nevezni. Más kérdés, hogy – mint erős általánosítással Zingher megállapítja – a németek a 19. századtól lenézték a keletieket: barbár népségnek tekintették őket, akiket jobb esetben civilizálni, a náci Németország idején kitelepíteni és megsemmisíteni akartak. Zingher egyenesen odáig megy, hogy folytonosságot tételez fel a 19. századi orientalista előítéletek, a náci fajelmélet és a mai szlávellenesség között. Felidézi, hogy a nácik a szlávokat alsóbbrendűnek tekintették, a náci Németország Közép- és Kelet-Európa illetve a Szovjetunió nyugati területeinek erőszakos németesítését tervezte, s e terv részeként közel ötvenmillió lakost – zömében szlávokat – meggyilkoltak, táborokba zártak, áttelepítettek, avagy kényszermunkássá tettek volna.

Akkor hát miért nem esik több szó a német szlávellenességről? Zingher szerint azért, mert az áldozati státuszért nagy verseny folyik. A fehér és német állampolgár felmenőik jogán honosított kelet-európai bevándorlókat sokan privilegizált helyzetűnek tekintik, sőt, gyakran (baloldali politikusok csakúgy, mint egyes Európán kívüli bevándorlók) határozottan kárhoztatják kedvezményes honosításukat, mert annak célja – úgymond – a német etnikai és kulturális homogenitás erősítése volt. A fajgyűlölet baloldali harcosai figyelmen kívül hagyják, hogy a keleti német származású bevándorlók többsége nyelvi és kulturális értelemben sem tekinthető németnek, így eleve kérdéses, hogy betelepülésük mennyiben szolgálná a német homogenitást. Ráadásul az ő logikájuk szerint a fehérek csak elkövetői vagy legföljebb haszonélvezői lehetnek a rasszizmusnak, a „fehér” szlávokkal szembeni előítéleteket nem tekintik rasszistának, sőt, talán még előítéletnek sem.