„Talán azért érezzük úgy, hogy a régi tudományterületek egy helyben toporognak, mert a dolgok rendje az, hogy a tudomány egy idő után stagnáljon. Ráadásul az akadémiai rendszer is ezt erősíti” – írja Noah Smith közgazdász a Chronicle of Higher Education felsőoktatási magazinban.

Egyre több tudományterület képviselői panaszkodnak róla, hogy megritkultak az eredeti, új gondolatok. Smith példaként egy angolszász filozófust idéz, aki szerint az analitikus filozófia lemondott róla, hogy megtalálja a nagy filozófiai kérdések racionális megoldását, és helyette skolasztikus szőrszálhasogatásban éli ki magát. Hasonló kritikának adott hangot Sabine Hossenfelder is, aki szerint a fizika túl spekulatívvá vált: egyre elegánsabb, ám a világ megértését egyáltalán nem szolgáló elméleteket gyárt. (Hossenfelder elsiklik afelett, hogy a fizika és más természettudományok legfontosabb tételei sokszor jóval korábban váltak általánosan elfogadottá, mint hogy igazolták volna őket). A matematika egyes jeles képviselői is tudományuk kiüresedésétől tartanak. Közben a pszichológusok attól félnek, hogy az idegtudomány fejlődése miatt a szegkovácsok sorsára jutnak. Tyler Cowen közgazdász, aki már tíz éve is úgy vélekedett, hogy a harmadik ipari forradalom civilizációs szempontból vajmi keveset javít az emberiség állapotán, most a közgazdaságtan hasznával, pontosabban haszontalanságával kapcsolatban fogalmazott meg hasonló kritikát.

Smith elismeri, hogy efféle aggodalmak mindig is megfogalmazódtak a tudósok körében. A nagy felfedezések korábban is ritkák voltak, és a tudósok maguk is sokszor érzik úgy, hogy már mindent felfedeztek. Aztán egy váratlan felismerés teljesen új távlatokat nyit, mint ahogyan a relativitáselmélet és a kvantumfizika megújította a fizikát.

Ám abban is van igazság, hogy ma ritkábbak az eget, pontosabban tudományt rengető felfedezések – ismeri el Smith. Ennek oka az, hogy a tudományterületek aranybányához hasonlítanak. A feltárás után elkezdenek kimerülni, és egyre kevesebb kincset lehet kibányászni belőlük, ráadásul azt is csak egyre nagyobb erőfeszítés árán.

Kézenfekvő kérdés, hogy miért nem kezdenek új aranybánya kiaknázáshoz a tudósok, ha tudományterületük kimerülni látszik. Smith szerint ennek tudományszervezési akadálya van. Az oktatás és a kutatás az egyetemeken nem válik szét: az oktatóktól elvárják, hogy aktívan kutassanak. A publikációs kényszer viszont a minőség rovására megy: a valóban eredeti kutatások elkészítése sokkal nagyobb munkát és több időt emészt fel, mint egy kevesebb haszonnal járó publikációé, ráadásul az újszerű megközelítéseket gyakrabban is utasítják el. Arról nem is beszélve, hogy az új tudományos aranybánya feltárásról éppen azokat kellene meggyőzni, akiknek érdekükben áll a régi bányák üzemeltetése, még ha azok kevesebb hasznot is hoznak – teszi hozzá Smith. Egy-egy terület elismert kutatói, akik a kinevezésekről döntenek, és akik a kutatási pénzek elosztásáról döntenek, akarva-akaratlan is saját megcsontosodott meggyőződésüket képviselik, így az új kérdéseket felvetők nagyon nehezen vethetik meg a lábukat. Sokkal könnyebb ugyanis a meddőhányón pozíciót szerezni, mint egy mégoly gazdag új bánya megnyitásáról meggyőzni az érintetteket.