„Én nem akarom a rendszerszintű rasszizmus kifejezést retorikai fegyverként használni a faji egyenlőtlenséggel kapcsolatos vitában, mert úgy tartom, hogy ez a kifejezés csak arra jó, hogy valaki felülkerekedjen, de anélkül, hogy szembenézzünk a problémákkal” – halljuk Glenn C. Lourynak, az etnikai egyenlőtlenség témájára specializálódott közgazdászprofesszornak podcast adásában.

A fenti mondatok a kritikai rasszelmélet egy másik ismert kritikusának, John McWhorternek arra a kérdésére hangzanak el válaszul, hogy vajon helyes-e az amerikai feketék hátrányait intézményesített rasszizmussal magyarázni. Loury helytelennek ítéli ezt a megközelítést. A téma szakértőjeként nem vitatja, hogy az amerikai feketék társadalmi helyzete rosszabb, mint a fehéreké, és azt sem, hogy ez súlyos probléma, amely ellen tenni kell. De nemcsak tévesnek, hanem kifejezetten károsnak tartja azt a divatos megközelítést, amely mindezt a mai, gyakran látens egyéni előítéletekkel, illetve az intézményrendszerben implicit módon jelen lévő diszkriminációval magyarázza. Loury abszurdnak tartja, hogy például az egyetemeken eluralkodó woke divat képviselői az egyenlőtlenségre hivatkozva mindenhol rasszizmust orrontanak. Így például azt, hogy az intézményi diszkriminációra vezetik vissza a feketék átlagnál magasabb halálozását a koronavírus járvány során csakúgy, mint  a feketék magasabb arányát a börtönökben.

Loury nem vitatja, hogy az egyenlőtlenség oka a múltbeli rasszizmusban gyökerezik. Az előítéletesség a múltban valóban átitatta a társadalmat és az intézményes rendszert egyaránt. Loury szerint azonban megváltozott a helyzet. A feketéké rengeteget javult néhány évtized alatt, és az előítéletesség (legalábbis a nyílt rasszizmus) is jelentősen visszaszorult. (Igaz, az amerikaiak többsége, különösen a feketék, még ma is úgy érzik, hogy a mindennapokban is jelen van a diszkrimináció, sőt, az elmúlt évtizedben nőtt is azok aránya, akik szerint a feketéket rendszeresen hátrányosan megkülönböztetik.) Loury mindenesetre úgy véli, hogy bár a feketék esélyegyenlőtlensége rendszerszintű, és a rasszizmusra vezethető vissza, ma azonban már nem faji kérdés, hanem szociális. Ezért a hátrányos helyzetű kisebbség sorsán nem segít, ha a valódi probléma helyett a nem létező rendszerszintű rasszizmussal szállunk szembe – írja Loury.

McWhorter – akinek legújabb könyve, A felkentek, avagy hogyan ássák alá az antirasszistaként pózoló rasszisták az amerikai progresszivizmust az idén jelent meg – mélyen egyetért Louryval. Megjegyzi, hogy a rasszista múlttal való szembenézés fontos, ám nem azért, hogy a fehérek lelkifurdalást érezzenek, hanem mert a társadalomnak be kell látnia, hogy a múltbeli rendszerszintű méltánytalanságból fakadó hátrányokat orvosolni kell. Negatív példaként a standardizált matematikatesztek eltörlését célzó kezdeményezést említi. A feketék hátrányos helyzete – érvel McWhorter – attól még nem szűnik meg, ha a rasszizmus elleni harc nevében nem fogják mérni a matematikatudást. Sőt, mindez inkább csak a szőnyeg alá söpri a problémát, nem is beszélve arról, hogy átveszi a rasszista logikát, miszerint a feketék kognitív okokból képtelenek magas szinten elsajátítani bizonyos készségeket. McWhorter egyenesen odáig megy, hogy száműzné a szótárból a rendszerszintű rasszizmus kifejezést, mivel nem jó másra, mint a problémák félrediagnosztizálására és elkendőzésére.