„A sokszínűség fontosabb, mint a szigorú tudományos oktatás” – állapítja meg a Real Clear Politics hasábjain Christopher Sanfilippo, a woke eszmék egyetemi térhódítása ellen küzdő National Association of Scholars civil szervezet kutatója.

A kritikai rasszelmélet és az eltörléskultúra eddig elsősorban az egyetemek humán- és társadalomtudományi karain terjedt. Ami nem is meglepő, elvégre azt gondolnánk, hogy még ha a művészeti és a filozófiai kánont, illetve a történelmi narratívákat befolyásolhatják is az etnikai és a nemi előítéletek és a történelmi igazságtalanság, az absztrakt- és a természettudomány igazságaira és módszereire nincsenek hatással.

Ám egyes nézetek szerint a természettudomány semlegességébe vetett meggyőződésünket is átitatják a feltáratlan előítéletek, amelyek, úgymond, a látens fehér felsőbbrendűségben és a hímsovinizmusban gyökereznek. A tekintélyes Cornell egyetem egy új kurzusa a csillagászat területén leplezi le a rasszizmust, például a fekete lyukak elnevezése kapcsán, hogy aztán a kritikai rasszelmélet talaján állva vezesse be a hallgatókat az asztronómia alapjaiba. A Metazin is beszámolt róla, hogy a genetikával kapcsolatos ideológiai meggyőződések az orvostudományos kutatásokat is befolyásolják. Sőt, a matematika oktatására is a faji elfogultság árnyéka vetül.

A természettudományokat átitató előítéletességnek indirekt bizonyítékai is vannak – állítják a kritikai rasszelmélet úttörői. Ha a különböző etnikai csoportok és a nemek között nincsenek a képességeket és az intelligenciát meghatározó biológiai különbségek, akkor a nagy számok törvénye szerint a természettudományokban ki kellene egyenlítődnie az etnikai és a nemi arányoknak. Csakhogy a természettudományokban és az absztrakt tudományokban a nők és az etnikai kisebbségek alulreprezentáltak (leszámítva az ázsiaiakat, akik még a fehéreknél is sikeresebbek az egyetemeken). A woke logika szerint ez a társadalomban és a tudományban működő rendszerszintű előítéletek folyománya, és mint ilyen, leküzdendő. Az etnikai és nemi arányok kiegyenlítése már régóta téma Amerikában, és az egyetemek egyre-másra hoznak olyan szabályokat, amelyeknek célja a kisebbségek támogatása. Ha a kiegyenlítés úgy kívánja, azokat a standardizált teszteket is eltörölnék, amelyeken a fehérek és a férfiak jobb eredményt érnek el.

Sanfilippo rendkívül aggasztónak tartja, hogy a legtekintélyesebb egyetemek is beállnak a sorba. Felidézi, hogy a Harvard a rasszizmus elleni intézményes fellépés részeként olyan új kurzusok indítását vállalta, amelyeknek célja a hallgatók fogékonnyá tétele a tudományt átitató rasszizmusra. Szó van továbbá arról is, hogy a felvételi során figyelmen kívül hagynák a standard írásbeli matematikavizsga eredményét, és megreformálnák a hírhedten szigorú matematikaoktatást is annak érdekében, hogy magasabb legyen a nők és az etnikai kisebbségekhez tartozó diplomások aránya.

Az arányok javítása azonban csak úgy lehetséges, hogy lejjebb teszik a mércét, vagyis lerontják az oktatás színvonalát – figyelmeztet Sanfilippo. Ez önmagában is aggályos. Sanfilippo azt is visszásnak tartja, hogy a kívánt egyenlőség nevében egyre nagyobb hangsúlyt kap a kritikai rasszelmélet a természettudományos képzésben. „A racionális vizsgálódás és a tudományos módszer a sokszínűség, az egyenlőség és befogadás áldozatává válik.” Ahelyett, hogy a hallgatók a tudományos ismeretek elsajátítására fordítanák minden energiájukat, woke érzékenyítő kurzusokon kell részt venniük.

Cikke végén Sanfilippo utal rá, hogy a divatos szemlélettel nehéz felvenni a harcot, mivel a kritikai rasszelmélet egyetemi térnyerését bírálókat könnyen lerasszistázzák. Talán az hozhatna áttörést – morfondírozik –, ha a tanárok és a diákok megismerhetnék, hogy egyetemük mennyit költ a sokszínűség elősegítésére és az egyéb érzékenyítő „ideológiai nonszenszre”.