„Hogyan értékeljük erkölcsi szempontból a történelmi szereplőket? Hogyan tiszteljük érdemeiket, miközben szembesülünk bűneikkel?” – teszi fel a lehető legegyszerűbb formában napjaink egyik nagy kérdését Matt Hoberg kiugrott filozófus a katolikus Notre Dame Egyetem közéleti lapjában, a Church Life Journalben.

Hoberg egy egészen banális és tudománytalan kérdés kapcsán osztja meg az olvasókkal vívódásait. Feleségével eldöntötték, hogy születendő gyereküknek a ritka, ír eredetű Flannery nevet adják, amikor is kiderült, hogy a kevés híres Flannery egyike, Flannery O’Connor katolikus írónő rasszista nézeteket vallott.

Hoberg azon kezdett tépelődni, vajon helyes-e, ha kitartanak a névválasztás mellett a mai, faji kérdésekre rendkívül érzékeny időkben. Az ifjú filozófus gyorsan rájött, hogy a banális kérdés valójában egy sokkal fontosabb és nagyobb dilemma esete. Hogyan viszonyuljunk a történelmi alakokhoz, akik olyan dolgokat tettek vagy olyan nézeteket képviseltek, amelyeket ma elfogadhatatlannak ítélünk?

„A történelmi alakok moralizáló megítélése csapda. Arra sarkall, hogy mindenkit angyalnak vagy démonnak, szeplőtlen szentnek vagy menthetetlen bűnösnek tekintsünk.” Hoberg szerint eleve méltánytalan és történelmietlen a mai értékek alapján pálcát törni a régmúlt szereplői fölött. Ennél is nagyobb dilemma, hogy aligha találunk olyan halandó politikust, akinek ne lettek volna helytelen tettei, és a történelem nagy szörnyetegeinek is lehettek ésszerű döntései. Csakhogy sokszor, például amikor a rabszolgatartás miatt bírált hajdani vezetők köztéri szobrainak sorsáról döntünk, az élettörténet egészéről kell ítélnünk, nem pedig egyes konkrét cselekedeteikről vagy nézeteikről. Vagy jónak vagy rossznak kell ítélünk, hiszen a szobor vagy megy, vagy marad. És ha elég szigorúak vagyunk, márpedig a moralizáló történelemszemlélet haladó baloldali hívei egyre inkább azok, akkor szinte minden szobrot le kellene döntenünk.

Igen ám, de ebből az következik-e, hogy egyáltalán nem kell erkölcsi alapon viszonyulnunk a történelemhez? Ha így tennénk, akkor viszont az erkölcsi relativizmus hibájába esnénk – figyelmeztet Hoberg. Ez annyit tenne, hogy mindenkit a saját korának elvárásai, vagy még annál is szűkebb értékek fényében ítélhetnénk csak meg. Ezt azonban még az a fajta jobboldal sem gondolja ilyen végletesen, amely pedig a nemzeti büszkeséget erősítendő, mítoszok gyártására használja a történelmet. A mítoszgyártó történelemszemlélet mindenesetre hajlamos megbocsáthatatlan bűnök fölött is elsiklani a kultusz megőrzése érdekében, sőt, tisztára mosni és felmenteni a kultikus személyeket – véli Hoberg.

Hoberg a két végletes és kizárólagosságra törekvő, ezért kibékíthetetlen szemlélet helyett inkább a múlttal való párbeszédet és a józan ész követését javasolja. Ez segíthet a múlt árnyaltabb megértésében, és egyúttal abban is, hogy felismerjük, mik az igazán fontos értékeink, amelyek alapján eldönthetjük, mely történelmi személyiségeket tartjuk érdemesnek rá, hogy hibáik ellenére is egyéni és nemzeti büszkeségünk tárgyai és példaképek legyenek. Nem valami nagyon bonyolult vagy kifinomult elmélet, mindenesetre Hoberg azt sem tartja kizártnak, hogy a módszer nemcsak történelmi személyekkel, hanem egymással, polgártársainkkal szemben is alkalmazható, ami nagyban elősegítené, hogy elnézőbbek legyünk egymással.