„Az orvostudomány és a közegészségügy kérdéseibe avatkozó kritikai rasszelmélet minden amerikai jólétét veszélyezteti. Leginkább a nem fehérekét” – írja a City Journalben Connor Harris, a Manhattan Institute ifjú kutatója.
A cikk apropója a koronavírus lefolyásának esetleges genetikai összefüggése körül kialakult vita. Harris a New York-i Mount Sinai kórház három kutatójának szeptemberben publikált tanulmányára hivatkozik, amely genetikai tényezőkkel hozta összefüggésbe, hogy a fekete bőrűek körében súlyosabb a koronavírus okozta megbetegedés lefolyása. Bár az ENSZ júniusi kutatása hasonló eredményre jutott, a különbséget szociális okokkal – az anyagi helyzettel, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáféréssel és az intézményes rasszizmus jelenlétével – magyarázva. A Mount Sinai orvosai szerint azonban egy az afro-amerikaiakra jellemző gén okozza a feketék nagyobb fogékonyságát a koronavírusra. A tanulmány hatalmas felháborodást váltott ki. A szerzőket és a kutatást közlő Journal of American Medical Association folyóiratot rasszizmussal vádolták, amire a tudományos folyóirat visszavonta a publikációt.
A genetika fejlődése számos súlyos etikai dilemmát vetett fel. Mint arról a Metazin tizenöt éve beszámolt, már a betegségekre való genetikai hajlam kutatása is ingoványos területnek számít. A genetika, illetve az intelligencia, a viselkedés és tehetség, az erőszakra való hajlam, vagy az attitűdök közötti esetleges összefüggést firtató kutatásokat a bírálók évtizedek óta rasszista tudományként tartják számon, és hasonló vádakat fogalmaznak meg a nemek közötti genetikai különbségek és a rasszgenetikai történetírás kapcsán. Még akkor is, ha van, aki éppenséggel a rasszista előítéletek elleni harcban veti be a DNS-teszteket. Bármilyen tudományos kutatás, amely összefüggést talál a bőrszín vagy a származás, illetve bizonyos adottságok között, ellentétes a fajokat társadalmi konstrukciónak tekintő megközelítésekkel. Még akkor is, ha az ilyen összefüggéseket vizsgáló tudósok hosszan ecsetelik, hogy a biológiai meghatározottság csak egyike a képességeket és tulajdonságokat meghatározó adottságoknak, és hatásában eltörpül a szocializáció mellett. A kritikai rasszelmélet szerint ugyanis már a kérdésfelvetés is rasszista logikát követ, ha komolyan veszi a rassz kategóriáját.
Harris elismeri, hogy az emberek közötti genetikai mintázatok különbségei alapján nem lehet fajokra elkülöníteni az emberiséget. Ám ahhoz azért szignifikánsak a genetikai különbségek, hogy célzott gyógymódokat kínáljunk – véli Harris. Felidézi, hogy az orvostudomány számos korrelációt elismer. Például azt, hogy az afro-amerikaiak körében kétszer magasabb a D-vitaminhiányban szenvedők aránya, emiatt fogékonyabbak a légúti megbetegedésekre, ami szintén összefügghet azzal, hogy a feketék körében gyakoribb a súlyos lefolyású koronavírus-fertőzés. Tudományosan elfogadott tétel az is, hogy a feketék esélye a bőrrákra a fehérekének mindössze 4 százaléka.
Ezekből a genetikai különbségekből nem következik semmilyen faji hierarchia – jegyzi meg Harris. Már csak azért sem, mert számos olyan genetikai mintázat ismert, amely a fehérek speciális sérülékenységére utal. Szó sincsen tehát arról, hogy a genetikai különbségek a fehérek felsőbbrendűségét sugallanák – mint ahogyan azt a kritikai fajelmélet képviselői állítják. És ha a politikailag korrekt szemlélet kerekedik felül, azzal mindenki rosszul fog járni. A kisebbségek is. Harris elrettentő példaként említi, hogy a University of Washington orvosi kara antirasszista diákok tiltakozásának hatására a veseműködés zavarára utaló glomeruláris filtrációs ráta (GFR) mérését színvakká alakította. Korábban a tesztalanyok bőrszínét is figyelembe vették, mivel a feketék körében normális működésnél magasabb a GFR. A színvak mérés miatt nagyobb az esély, hogy a fekete páciensek esetén nem veszik észre a vese alulműködését.