„Minél inkább megértik a tudósok az életünket befolyásoló tényezőket, annál inkább lehetőségünk van javítani az emberi életeken. A genetika is egyike ezen tényezőknek. Kathryn Paige Harden klinikai pszichológus rámutat, hogy ha a genetikát figyelmen kívül hagyjuk, annak a leginkább kiszolgáltatottak fogják kárát látni” – olvassuk a Texas Monthly magazinban Jennifer Latson recenzióját Harden A genetikai lutri, avagy miért fontos a DNS a társadalmi egyenlőség szempontjából című monográfiájáról.

Harden könyvében évtizedes kutatásainak bemutatásával igyekszik bebizonyítani, hogy viselkedésünket, kognitív és fizikai adottságainkat és érzelmeinket jelentős részben génjeink határozzák meg. Amiből az következik, hogy génállományunk jelentős mértékben meghatározza életünket – egyebek között az iskolai teljesítményt, de még a válás valószínűségét is. Harden hangsúlyozza, hogy nem híve a genetikai determinizmusnak, ezért siet közölni, hogy a genetikai adottságok csak keretet szabnak képességeinknek és lehetőségeinknek, így tehát környezetünknek, tapasztalatainknak és személyes életutunknak is hatása van arra, hogyan alakul életünk.

Bár Harden még negyven éves sincs, kutatásai máris nagy visszhangot vertek. Amikor publikálni kezdte eredményeit, a szakma, köztük közeli kollégáinak egy része is nekiesett. Nem is nagyon rejtették véka alá, hogy kutatásaival kapcsolatos aggályaik nagy részben politikai és erkölcsi tőről fakadnak. Nemcsak arról van szó, hogy Harden szembemegy az egyéni tulajdonságokat és képességeket javarészt a nevelés és a szociokulturális környezet alapján magyarázó behaviorista elméletekkel, hanem arról is, hogy ezzel egyúttal megkérdőjelezi azt az általánosan elfogadott felfogást, amely szerint az emberek nagyjából egyenlőnek születnek. A Hardent bíráló tudós kollégák nem nagyon fukarkodtak a jelzőkkel. Baloldali érzelmű tudósok a holokauszttagadással és a klímaváltozás megkérdőjelezésével állították párhuzamba elméletét. A kevésbé burkoltan fogalmazók arra figyelmeztették, hogy állításai az emberi képességek biológiai különbségeit kutató náci eugenikával rokoníthatók.

Mindez persze nem meglepő. Mint arról a Metazin is beszámolt, az emberi adottságok genetikai alapjaival kapcsolatos kutatásokat rendre hasonló bírálatok érik. Charles Murray tavaly megjelent könyvének esetében sem volt ez másként: a bírálók szerint a konzervatív Murray a biológiai determinizmus felkarolásával valójában a jóléti állam és az esélyegyenlőség politikáját akarja bírálni, sőt, legitimálja a rasszista nézeteket. Ha ugyanis nagyrészt a biológia határozza meg képességeinket, akkor nem sok értelme van a kevésbé tehetségesek felzárkóztatásának. (Murray valóban állít ilyesmit, de közben azt is aláhúzza, hogy pusztán azért, mert valaki kevésbé tehetséges és sikeres, nem ér kevesebbet és nem kellene rosszabbul élnie.)

Igen ám, csakhogy Harden nem konzervatív világnézetű, továbbá elutasítja a szigorú biológiai determinizmus elméletét, sőt, még Murray következtetéseit is bírálja, mondván, hogy rendkívül leegyszerűsítők, és egyebek között nem veszik kellően figyelembe a környezet szerepét az egyén kibontakozásában. Azt pedig végképp nem gondolja, hogy a képességbeli különbségek az egyenlő emberi méltóság elvét kérdőjeleznék meg. Mint maga Harden a New Yorker magazinnak elmesélte, attól, hogy fia olyan génekkel született, amelyek rontják a beszédkészségét, még nem gondolja, hogy kevesebbet érne a lányánál. Természetesen azt sem hiszi, hogy a rosszabb képességekből az következne, hogy a fiának nem kell segítséget nyújtani. Éppen ellenkezőleg: a biológiai különbségek feltárása azért fontos, mert segíthet megtalálni a segítségnek testre szabott és így leginkább hatékony módját. Ahogyan például a genetikai okokra visszavezethető szervi elégtelenségek esetében, úgy a biológiai alapú kognitív képességbeli különbségek esetében is célzott terápia és támogatás szükséges. Ez sokkal hasznosabb lenne, mint a biológiai egyenlőség dogmájára épülő megközelítések, amelyek lényegében azt sugallják, hogy kellő erőfeszítéssel bárki kimagasló eredményeket érhet el szinte bármiben.

Harden szerint, ha elismerjük, hogy képességeinket, viselkedésünket és érzelmeinket jelentős mértékben génállományunk határozza meg, akkor könnyebb elfogadni azt is, hogy a teljesítmény és a siker nagyrészt szerencse kérdése, nem pedig egyéni érdemé. Amiből az következik, hogy a kevésbé sikeresek valójában kevésbé szerencsések, és ezért őket erkölcsi kötelesség támogatni.

Recenziója végén Latson elismeri, hogy Harden tudományos érvei meggyőzőek. Abban azonban nem biztos, hogy ha összeomlana a konszenzus, miszerint az emberi képességek biológiai értelemben egyenlőek, akkor nem inogna meg az egyenlő méltóságba vetett hit, és nem erősödnének meg az ordas eszmék. „Tekintettel az emberiség történelmére, nagy kérdés, hogy fel vagyunk-e készülve a genetikai kutatások befogadására.”